a papiruszportal.hu archívumából [2005]
Szerző: Pfening Dóra
Az emberek hajlamosak igazolni cselekvéseiket, vélekedéseiket, érzéseiket. Általában megpróbálják meggyőzni magukat és másokat is arról, hogy tettük logikus és ésszerű volt. Elliot Aronson egy kísérletről számol be A társas lény című könyvének Az önigazolás fejezetében: hipnotizálnak egy férfit, akitől a hipnotizőr azt kéri poszthipnotikus szuggesztió útján, hogy a logikának ellentmondó dolgokat végezzen.
A hipnotizőr ragyogó napsütésben megparancsolja Samnek, hogy menjen el esőkabátban és sárcipőben bevásárolni a legtávolabbi szupermarketbe. Sam ezt a hipnózis alatt meg is teszi, majd hazaérve – felébredve a hipnózisból – saját magán is meglepődik, ennek ellenére nem ismeri be, hogy logikailag nem igazolható cselekedete, hanem elkezdi megmagyarázni – főként saját magának –, hogy tette igenis logikus és ésszerű. Sam nem fogadja el, hogy képes teljesen értelmetlenül is cselekedni, ezért igyekezett elhitetni magával, hogy tette értelmes volt.
Leon Festinger kognitív disszonancia elméletének alapja az ún. kognitív disszonancia, vagyis az a feszültségállapot, amely mindannyiszor fellép, valahányszor az egyénnek két, egymással pszichológiailag összeegyeztethetetlen tudattartalma (gondolata, attitűdje, nézete, véleménye) van.
A disszonancia nem kellemes élmény, ezért is törekszik az ember a csökkentésére.
A disszonanciát kétféle módon mérsékelhetjük: 1. Az egyik vagy mindkét tudattartalmat módosítjuk úgy, hogy vagy összeegyeztethetőbbé, vagy konszonánsabbá tesszük őket. 2. Új tudattartalma(ka)t illesztünk be, amelyek áthidalhatják az eredeti tudattartalmak közötti szakadékot.
Előfordul, hogy egy-egy „kognitív disszonáns” helyzetben „rosszul alkalmazzuk”, és ez irracionális viselkedést eredményez. Minél jobban el vagyunk kötelezve egy attitűd mellett, annál inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy minden ellenérvet elutasítsunk.
A disszonanciacsökkentés és a racionális viselkedés
Elliot Aronson „irracionálisnak” nevezi a disszonanciacsökkentő viselkedést.
Az ilyen „irracionális” viselkedés sokszor megakadályozhatja, tévútra vezetheti az embereket abban, hogy a problémáikra valóságos megoldásokat találjanak. Reális célja az egyén védelmét szolgálja, vagyis a disszonanciacsökkentés sikeres folyamata során továbbra is el tudjuk hinni magunkról, hogy „jó emberek vagyunk”. Ez a folyamat járhat végzetes és visszafordíthatatlan következményekkel is.
A kognitív disszonancia elméletei szerint az emberi viselkedés többnyire nem racionális. Tudnunk kell, hogy a világ nem csak fekete és fehér, disszonanciacsökkentő és racionális lényekből áll. Mindannyian képesek vagyunk racionálisan gondolkozni, de disszonanciacsökkentő viselkedésre is egyaránt, a körülményektől függően. Van úgy, hogy ugyanaz az egyén rövid időn belül mindkét viselkedést produkálja.
A döntés következtében fellépő disszonancia
Döntés után majdnem mindig disszonanciát élünk át. Főleg, ha nehéz döntést kell hoznunk, hiszen egyik alternatíva sem lehet vagy teljesen pozitív vagy negatív. Ehrlich szerint az emberek a döntés után szeretnének visszaigazolást kapni arról, hogy jól és helyesen döntöttek. Ezért olyan információkat keresnek, amelyek biztosan minden körülmények között megnyugtatják őket. Egy tárgy megvásárlása esetén a tárgy kedvező tulajdonságait felnagyítják, a kedvezőtleneket pedig lekicsinylik. Az eszkaláció azt jelenti, hogy ha valaki elkötelezte magát egy döntés mellett, akkor ezzel az elkötelezéssel egyre nagyobb elkötelezettségnek készíti elő a talajt. A viselkedés visszaigazolásra szorul, ezért megváltoznak az attitűdök, ami pedig befolyásolja a további döntéseket és viselkedéseket.
Az ezen az elgondoláson is alapuló trójai faló technikája során az embereket először csak kicsiny szívességek teljesítésére kérik, hogy azután rá lehessen venni őket a nagyobbak teljesítésére.
A visszavonhatatlanság jelentősége, hogy a már meghozott döntést viszonylag nehéz megváltoztatni, éppen ezért az emberek biztosak abban, hogy helyesen döntöttek, miután már meghozták a döntést. A megmásíthatatlanság mindig fokozza a disszonanciacsökkentés tendenciáját.
Ha egy becsületes embert szeretnénk rávenni arra, hogy viselkedjen erkölcstelenül, akkor el kell hitetnünk magunkkal, hogy ez a cselekedetünk nem bűn. Kísérletek eredményeiből kiderült, hogy egy adott álláspont legbuzgóbb ellenfelei éppen nem azok, akik mindig távol voltak ettől az állásponttól, hiszen gyakran azok akarják leginkább megnevezni a bűnöst, akik maguk is majdnem elkövették ugyanazt a bűnt.
Természetesen ugyanaz a folyamat, amely lehetővé teszi, hogy ragaszkodjunk egy attitűdhöz, arra is rábírhat, hogy megváltoztassuk egy attitűdünket.
Az elégtelen igazolás pszichológiája
Az attitűdváltoztatás, mint a disszonanciacsökkentés egyik eszköze, nemcsak a döntés utáni szituációkra korlátozódik. Az attitűdváltoztatáson kívül a külső és belső igazolások keresése is csökkentheti a disszonanciát. Az ember először mindig külső igazolásokat keres, aztán ha nem talál elegendőt, akkor megkísérli, hogy belülről igazolja cselekedetét. A disszonanciaelmélet szerint kimondani annyit tesz, mint elhinni saját hazugságainkat, ha nincs elegendő külső igazolás arra, hogy eredeti attitűdjeinkkel ellenkező kijelentéseket tettünk. Jutalmazás esetén, ha tartós attitűdváltozást akarunk elérni, minél nagyobb a jutalom, annál kisebb az esélye annak, hogy bárminemű attitűdváltozás létrejöjjön.
A disszonancia azokban az esetekben a legerősebb, amikor az ember énképe veszélyeztetve van. Ennek az elgondolásnak alapja az az előfeltevés, hogy azt gondoljuk magunkról, jó emberek vagyunk, és nem vezetünk félre senkit (ha nincs rá okunk). Ha mégis ilyet teszünk, tudattartalmunk ütközik azzal az eredeti tudattartalmunkkal, hogy mi jó és becsületes emberek vagyunk, s e kettő nem fog összeférni egymással. (Súlyos következményekkel járhat például mások nézeteire vagy magatartására.)
A hazugság akkor váltja ki a legnagyobb attitűdváltozást, ha nem jutalmazzák eléggé, és főleg akkor, ha nem alkalmas arra, hogy másoknak ártsunk vele.
Elliot Aronson elmélete szerint disszonancia minden esetben kialakul, ha énképünk forog kockán.
Ha a pedagógiában a korlátozott büntetés módszerét alkalmazzuk, hasonló folyamat megy végbe, mint a jutalmazás esetében. Minél szigorúbb a büntetés, annál valószínűbb, hogy a gyermek nem követi el újra ugyanazt a rosszat, mindaddig, amíg odafigyelünk rá. Szigorú büntetésnél elég a külső igazolás a gyermek számára (nagy az apukám, és meg fog verni), míg az enyhe büntetés nem ad elég lehetőséget a megfelelő mértékű külső igazolásra. Csak némileg tudja igazolni, hogy nem szabad azt tenni, de ez az igazolás nem teljes. (Elliot Aronson szerint hasonlóan hat agresszív gyerek esetében: minél szigorúbb büntetést rónak a gyermekre, annál szelídebb lesz otthon, és annál erőszakosabb máshol.)
Az erőfeszítés igazolása
Ha valaki egy cél elérése érdekében komoly erőfeszítéseket tesz, vonzóbbnak látja majd a célt, mint az, akinek a cél elérése szinte nem is került erőfeszítésébe.
Ha önként pókok közé mászunk, és ezáltal elérünk valami általunk áhított célt, az így vonzóbbá válik. Ha véletlen esnénk bele egy pókkal teli ládába – és így is elérnénk ugyanazt a célt –, akkor az már nem lesz olyan vonzó számunkra. Az önkéntességnek nagy szerepe van abban, hogy az emberek hajlandók kellemetlen dolgokat elviselni.
A kegyetlenség igazolása
Ha a bajokozásunk kétségbevonhatatlan, nincs lehetőségünk megszüntetni a disszonanciát úgy, hogy megváltoztatjuk véleményünket a kimenetelt illetően. A disszonancia enyhítésének ebben az esetben az a hatékony módja, ha meggyőzzük magunkat arról, hogy az áldozat megérdemelte, amit kapott. (Alsóbbrendűnek érezzük az áldozatot, saját magunkat pedig hozzá képest felsőbbrendűnek.) Ez a folyamat akkor is életbe lépéhet, ha nem is mi okoztuk közvetlenül a bajt, hanem csak abban reménykedtünk, hogy valami baj történik vele, mert egyszerűen nem kedveltük őt. Edward Jones és Richard Nisbett szerint ha bennünket ér valamilyen baj, leginkább a környezetet okoljuk ezért, ha viszont valaki mást éri ugyanaz a szerencsétlenség, akkor hajlamosak vagyunk valamilyen személyiségbeli adottságával magyarázni.
Az elkerülhetetlenség pszichológiája
A disszonanciaelmélet lényege bizonyos értelemben, hogy hogyan tanulunk meg kellemetlen dolgokkal együtt élni. Mint a disszonancia esetében bármikor, megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy ezek a kellemetlenségek valójában nem is azok, sőt, lehetnének még rosszabbak is.
Az önértékelés jelentősége
Egy bizonyos cselekvésmódhoz való elkötelezettségünk eltorzítja észlelésünket, és meghatározza, hogy mi az, amit közel engedünk magunkhoz, milyen információkat fogadunk be. Az elkötelezettség vagy úgy valósul meg, hogy az egyén valamilyen döntést hoz, vagy pedig úgy, hogy komoly erőfeszítéseket tesz a cél elérése érdekében. Az a legmélyebb kötelezettségvállalás, amikor az egyén önértékelése forog kockán. A legnagyobb disszonanciát kegyetlen cselekedet elkövetése esetén az éli át, akinek magas az önértékelése.
Az alacsony értékelésű ember elméletileg ezért nem él át olyan mély és sok disszonanciát, mint a magas önértékelésű.
A disszonancia fiziológiai és motivációs hatásai
Képes befolyásolni alapvető fiziológiai szükségleteink átélését.
A kognitív disszonancia elmélete lehetővé teszi, hogy a világot egy másik szemszögből is megfigyelhessük. A későbbiekben finomították a kognitív disszonancia elméletét, mely szerint az a lényeg, hogy az egymással ütköző tudattartalmak pszichológiai alapon összeegyeztethetetlenek, nem pedig formális logikai alapon. Megállapították azt is, hogy a disszonanciaelmélet konceptuális szerkezetének változásai fokozatosan mentek végbe az évek folyamán. Disszonancia tehát nem jön létre minden esetben bármely két tudattartalom között.
Akadtak kifogásolói is a disszonanciaelméletnek. Daryl Bem például kifogásolta, hogy az elmélet olyan belső eredményeket feltételez, amelyek nehezen mérhetők. Szerinte sokszor a disszonanciahatás nem egyéb, mint racionális következtetés (ellentétben a kognitív disszonancia elméletének azon elképzelésével, hogy az ember alapvetően nem racionális lény), amelyet az emberek saját attitűdjeikről vonnak le saját viselkedésük alapján.
A disszonancia egyben izgalmi állapot is: az attitűdváltozásra irányuló késztetésünket egy averzív jellegű izgalmi állapot (arousal) motiválja, amelyet énképünk sérülése idéz elő.
A kognitív disszonancia elmélete olyan események megértéséhez vihet minket közelebb, amelyekre eddig nem tudtunk semmiféle magyarázatot adni. (Például Hitlernek a cselekedeteire, illetve arra is, hogy miért talált követőkre, hívekre.)
Nagyon fontos tisztában lennünk azzal, hogy fejlődésünk érdekében tanulnunk kell saját hibáinkból, tévedéseinkből. Ha mindenáron csak a disszonanciát csökkentjük, akkor sohasem fogjuk tévedéseinket bevallani. Épp ellenkezőleg: takargatni, rejteni fogjuk őket, sőt, hogy magunk is egyre inkább el tudjuk majd hinni, nem is tévedtünk, erényt kovácsolunk belőlük.
Elliot Aronson „receptje” ennek eléréséhez
1. Megértjük saját védekezéseinket és disszonanciacsökkentő tendenciánkat.
2. Felismerjük, hogy ha valamilyen ostoba vagy erkölcsileg kifogásolható tettet követtünk el, az még nem jelenti azt, hogy végérvényesen ostoba és erkölcstelen emberek vagyunk.
3. Elegendő énerőt fejlesztünk ki magunkban ahhoz, hogy elviseljük saját tévedéseinket.
4.Kifejlesztjük ama képességünket, hogy észrevegyük, fejlődésünk és tanulásunk szempontjából milyen hasznos tévedéseink belátása.
Ezt a négy pontot szívem szerint minden lakásban kitenném a falra, hiszen ha sikerülne így cselekedni, vagy ha csak törekedünk is erre, sok minden elkerülhető lenne, és „más” lenne a világ.
Elliot Aronson: A társas lény
KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó, Budapest, 2000
