A „Csipások” emlékére
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: L. Kiss Anna
A magyar kultúra napját ünnepelve január 22-én a Magyar Állami Népi Együttes és a pozsonyi Ifjú Szivek előadására indultam. Havas, hideg este volt, s dermedtségemet csak fokozta a Budai Vigadó lepusztult homlokzatának látványa (ígéretek szerint felújítására hamarosan sor kerül az I. kerületi önkormányzat segítségével). Amint beléptem a Hagyományok Házának előterébe, nem csupán a meleg, hanem valamiféle nyüzsgés szele is megcsapott.
A „Csipások” emlékére
Igen sokan gyülekeztek az előadásra várva, közöttük nagyszámú fiatal. Ez meglepett, hiszen személyes tapasztalatom is, hogy az ifjúság körében ma nem divat népzenei, néptáncos programokra járni. Az elmúlt évtizedekben valamit elrontottunk e téren. A rendszerváltás útkeresésében – hol a helyünk a világban, hogyan maradjunk talpon – talán a kultúra, a nemzeti hagyományok, nemzeti értékeink kevesebb figyelmet kaptak.
Ma gyakorta magyarkodónak titulálják azokat, akik felszólalnak, megpróbálnak tenni a magyar kultúráért, a hagyományőrzésért. Talán kicsit túlzóan is, mégis úgy tekintek Európára, mint a kultúra bölcsőjére, ahol büszkének kell lenni magyarságunkra, őrizni és ápolni hagyományainkat, népművészetünket, karöltve a határon túli magyarokkal. Ezért is jó, hogy immáron öt éve működik a Hagyományok Háza intézménye, amelyet a Kárpád-medencei néphagyomány ápolására és továbbéltetésére hozott létre az akkori kormányzat.
Az intézményben a színpadi munka, előadások, zene- és táncstúdió működtetése mellett rendszeres „hagyománygondozás” (archiválás és feldolgozás), valamint közművelődési tevékenység (oktatás, közönségszolgálat, civil mozgalmakat támogató munka) is folyik. Az intézményhez tartozik 2001-től a Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) is. Az 55 éves együttes hivatása és feladata a magyar nyelvterület népművészeti hagyományainak mint nemzeti értéknek a gyűjtése, életben tartása és színpadi megjelenítése.
Az elmúlt több mint fél évszázadban e céloknak az együttes tökéletesen eleget tett. Színpompás, gazdag repertoárjával a magyar kultúra „utazó nagykövetévé” vált, ugyanakkor – nem másodsorban – itthon is a magyar népművészet egyik életben tartója.
A Magyar Állami Nép Együttes jelenlegi vezetői, Kelemen László, Mihályi Gábor, Sebő Ferenc neves elődeik – Rábai Miklós, Tímár Sándor – nyomába léptek, ennek kiváló példája volt a január 22-i program is. A műsor két, egymást jól kiegészítő előadásból állt: Az örök Kalotaszeg című MÁNE-produkcióból és a vendégként fellépő pozsonyi Ifjú Szívek Magyar Táncegyüttes Felföldi levelek című műsorából.
A MÁNE Az örök Kalotaszeget Varga Ferenc „Csipás” emlékének ajánlotta. A magyar református cigány „Csipások” a dimbes-dombos erdélyi Kalotaszegen élnek Bánffyhunyadon. A család első híresebb tagja Varga Ferenc, a „balkezes Csipás” volt, aki már a kottát is ismerte. Fiai is zenészek lettek, és egész Kalotaszegen közmegelégedésre játszottak magyaroknak, románoknak, cigányoknak egyaránt. Ahogyan Kelemen László írja „…A fejben és a szívben összegyűlt hatalmas tudás ifjabb Varga Ferenc »Csipás« művészetében tetőzött.
Talán furcsa a folklór esetében művészetről beszélni, de nem ismerek máshonnan Erdélyben, sőt Kalotaszegen ennyire klasszikusan kiegyensúlyozott, az előadásmódra, hegedűtónusra, arányokra ilyen magas szinten figyelő hangszeres népzenét, mely az egyéni, virtuóz hangzás és a közösségi tudás ennyire örök érvényű, művészi szintézise.
A »Csipás« név a magyar népzenészek között összefonódott Kalotaszeggel, legendává vált, az általa játszott zene pedig a táncházmozgalom zenészeinek kötelezően elsajátítandó anyaggá.”
Az örök Kalotaszeg a „Csipások” zenéjével foglalja össze a tipikusan többkultúrájú Kalotaszeg román, magyar, cigány népzenéjét, táncait.
Az együttes előadásáról csak elragadtatással lehet szólni, az első perctől az utolsóig magával ragadott. Gondolataim egy pillanatig sem kalandozhattak el, hiszen az előadás lüktető, fergeteges volt. A zenét a MÁNE főigazgatója, Kelemen László állította össze – a decemberi sajtótájékoztatón maga is hegedűt ragadott –, akinek megadatott, hogy a ’80-as évek elején lakodalmakon együtt muzsikálhatott a „Csipásokkal”. Munkáját gyűjtésre is alapozhatta.
A műsorban játszó zenészek, prímások – köztük a Tékából és a Fonóból és egy fiatal „Csipás” is – értik és érzik Varga Ferenc „Csipás” stílusát. Akkora átéléssel, energiával húzták, mintha sosem akarnák abbahagyni. (Ezt bizony sokan szerettük volna.) Pál István zenekarvezető-prímásnak biztosan nem lehetett nehéz dolga ilyen „stábot” dirigálni. Egyedül az akusztikával akadt gondom, nem mindig értettem a magyar szöveget sem. A látvány azonban még ezt is feledtette: a női táncosok a sokszínű Erdély népeinek sokszínű ruháiban pompáztak. A táncok koreográfiája tükrözte a művészeti vezető Mihályi Gábor és munkatársai – a tánckarvezető Kökény Richárd és a rendező-koreográfus Farkas „Batyu” Zoltán – törekvéseit, miszerint minden színpadra készült koreográfiában az eredeti néptánc alapos megismerését tekintik kiindulási pontnak.
A táncosok magas szintű technikai tudása méltó az együttes hírnevéhez. A férfiak energikus táncaikban kimunkált, rendkívül bonyolult lépés- és mozdulatkombinációikkal lenyűgözték a nézőket. A lányok könnyedsége, mozgásuk tökéletessége, az arcokról sugárzó öröm és báj tette tökéletessé a páros táncokat.
A zsúfolásig telt színházterem közönségének ütemes vastapsa és hangos tetszésnyilvánításai jelezték az értékítéletet, olyan előadást láttunk, aminek színvonalát nehéz lesz felülmúlni. Milyen jó lenne az Az örök Kalotaszeget újra látni, hangulatát átélni, megtudni „hogyan is szól” az előadás a Művészetek Palotájában!
Gyűjtők és adatközlők
A műsor második részében a pozsonyi magyar diákok által alapított Ifjú Szivek [rövid i-vel] Magyar Táncegyüttes Felföldi levelek című előadása következett.
Az együttes az 1955-ben megszüntetett „Népes” együttes küldetését vállalva kiemelten foglalkozik a szlovákiai magyar és a Kárpát-medencei hagyományos tánc- és zenei kultúra kutatásával, archiválásával és színpadra állításával.
A 2000-től ismét hivatásosként működő táncegyüttes alapvető érdeme, hogy előadásaiban autentikus módon mutatja be a Kárpát-medence táncait olyan dramaturgiai feldolgozásban, amely nem egy szokványos népi együttesi műsor, nem is modern népi elemeket felhasználó táncszínház, hanem hiteles színházi bemutatása múltunk egy darabjának.
Hégli Dusan, az együttes művészeti vezetője szerint a néptánc és a népzene mindig mindenütt elsősorban a fiatalok érzéseit fejezi ki. Így az együttes műsoraival elsősorban a fiatalokat próbálja megszólítani, persze ugyanígy szól az idősebb nemzedékhez, amely saját ifjúságára tekinthet általa vissza. Ez a szellem hatja át az együttes műsorait, így a Felföldi leveleket is.
A Felföldi levelek Bartók Béla, Kodály Zoltán, Márai Sándor és Petőfi Sándor írásainak felhasználásával készült. Hagyományos magyar, szlovák, cigány, zsidó zenét és táncokat mutat be. A felolvasott részletek – melyek főként a XIX–XX. századforduló és a múlt század első évtizedei gyűjtéseinek hangulatát, lefolyását, élethelyzeteket mutatnak be – mintegy keretet adnak a zenéhez és a táncokhoz, a megszokott dramaturgiát túllépve.
A Kodály- és Bartók-levélrészletek hallgatása közben szinte a Csallóközben érezhettük magukat, az „ezüst vizű Kis-Duna partján az ezüstös füzek és rétek között, ahol még az ég is ezüstös volt”. Vagy a Liptó megyei fantasztikus alakú, sziklás hegyek tövében és a besztercebányai vadregényes tájon.
A zenét az együttes kis létszámú vonószenekara szolgáltatta, kiegészülve egy jókezű cimbalmossal. Hegedűsük, Koncz Gergely méltó partnere lehetett volna a Magyar Állami Népi Együttes előadásán fellépő prímásoknak.
Lenyűgöző, ahogyan a táncosok „szuflával” bírják: lendülettel, átéléssel ropják, és közben nem elhalóan, zihálva, hanem cinkos mosollyal, telve energiával énekelnek.
A táncok, a „roggyantott guggolós” (csárdás, mártogatós), a „szeretőm szerelme” (csárdás, ugróstánc), a botostánc juhászkampóval (pásztorbotoló), a kettes sidliskó (pergető és cigánycsárdás), a „verbunkosok Zemplénből” (verbunk) és a többi körutazásra vitték a nézőt.
Hégli Dusan koreográfus-rendező és társulata megerősítette bennem Márai Sándor 1938-ban Kassáról és a kassaiakról írt sorait, melyek aznap a Budai Vigadóban nekünk és rólunk is szóltak: „…otthon vagyok, az örök Magyarországon és az örök Európában vagyok…”
Otthon voltunk a Budai Vigadóban a magyar kultúra napján.
