Szerző: G. Bogár Edit és Lehotka Ildikó
Az emberiség fejlődésével, a nagy kultúrák megjelenésével a zene is változott, fejlődött. A tárgyi leletek közt már szöveges emlékekre is hagyatkozhatnak a zenetörténészek a korszak elemzésekor. A több évszázadig tartó fejlődés eredményeképpen megjelent a kezdetleges kottaírás, új hangszerekkel gyarapodott az emberiség.
Több nagy ókori kultúrát kell megemlíteni, ha a zene fejlődéséről beszélünk. Kezdjük a sort Mezopotámiával.
Az állam(ok) földrajzi fekvése lehetővé tette – három kontinens határán –, hogy erős hatást, befolyást gyakoroljon a körülötte fekvő népek zenéjére, és fordítva. Szokás volt, hogy egy-egy hódítás után a vesztesekhez tartozó zenészek különleges megbecsülést kaptak a győztestől. (Bezzeg a klasszikus korszakban a zenészeket mint „szolgákat” foglalkoztatták: a konyha mellett volt az öltözőjük.)
Az egyik legjelentősebb hangszer kezdetben a nagyméretű, majd fokozatosan kisebbé váló líra volt. Kedvelték a hárfát és a lantot is. E húros hangszerek mellett a fúvósoknak is sok szerep jutott, hangzásuk is feltűnőbb, élesebb színt adott. A legismertebb példa erre az egyenes fuvola, a kettős shalmei két ezüstcsővel, ilyet Ur egyik királysírjában találtak.
Az őskorhoz hasonlóan az ütőhangszerek képviselték a legnépesebb családot: találunk a rokonságban csörgőt, szisztrumokat (nyeles csörgőket), bronzharangocskákat, üstdobot stb. A Bibliában – sok kultúrhistóriai és életmódra utaló leírás mellett – Nabukodonozor (Nebukadnezár, Nebukadneccár) zenekaráról olvashatunk.
Palesztinában a föníciai és héber törzsek szerepe volt a legjelentősebb. Palesztina és Mezopotámia kölcsönösen átvette egymástól a számukra legjelentősebb zenei stílusjegyeket. A zsidók hagyatékaként sajnos nagyon kevés hangszerlelet és -ábrázolás maradt fenn, de ennek kapcsán támaszkodhatunk az Ószövetség egyes passzusaira: Mózes és Miriam a férfiak, ill. nők előénekese volt, Juval (Jubál) az először megemlített hangszeren játszó ember a Bibliában, neki tulajdonítják a zene feltalálását.
Jelentős helyet foglalnak el Dávid király zsoltárai a zsidó zenét vizsgálva. Bár e dallamokat még nem kottázták le, megtalálhatók néhány nép zenéjében.
Főbb hangszerek: kinnor (hárfa), ugab (sötét hangszínű, oboa- vagy klarinétszerű), sófár (szarvból készült, fúvóka nélküli, s Juvaltól származtatott), úgyszintén kedveltek a dobok, ütőhangszerek. Más államokból átkerült a kettős shalmei, szöghárfa, nabla.
Az istentiszteletkor ma is használatos responzórium (kérdés-felelet, elő-, szólóénekes-kórus váltakozása) már ebben a korszakban ismeretes.
A Nílus-parti Egyiptom zenéjében már kettéválik a templomi és a világi zene. A fuvola és a hárfa szinte „kötelező” hangszernek számított. Egyiptomban tartották először fontosnak egy zenész nevét megörökíteni (Hufu-Ahn), s ebben a birodalomban találkozunk a hivatásos zenész fogalmával. Kottaírás nem létezett, azonban a hangmagasságot kézjelekkel és karmozdulatokkal jelezték.
Hangszereik a korábban említett birodalmakéihoz hasonlóak: használták az egyenes fuvolát, a kettős shalmeit, a trombitát. Még ma is szerepel népzenéjükben a 100–120 cm hosszú, bambuszból készített nay, ill. uffata.
Egyiptomban is kedveltek voltak az ütőhangszerek: dobok, csörgők, szisztrumok, később a kézi dobok, cintányérok, nagydobok, kasztanyetták is. Az Újbirodalomban a hárfák csoportja nagy közkedveltségnek örvendett: a 10–12 húros álló-, a vállhárfa (női hangszerek), a sarló alakú, kisméretű kézi hárfa, de alkottak óriás hárfákat is a papok számára. Lanton és a lírán is játszottak. Mindenképpen meg kell említeni, hogy ezek a hangszerek különböznek a manapság használtaktól, ezen ókori instrumentumok elnevezése a hangképzés alapján történt.
A zene szempontjából is jelentős állomás volt India muzsikája. A védikus (véda = tudás) kultusz zenéje egyszólamú, vokális (énekelt), a hangrendszer modális. Egy hétfokú hangsorról van tehát szó, melyben a hangok távolságát shrutiban mérik. Egy oktávban 22 shruti van (az európai zenében 12 félhangot tartunk számon). Nemcsak a hangmagasságot, hanem a ritmust is jelölték, ismerték a hangsor fogalmát, mely természetesen az európaitól eltérő elnevezést kapott.
Hangszereik az éneket hivatottak kísérni. A fuvolán és a dobon kívül minden hangszer nyugat felől érkezett, pl. a tambura (lant?), vina 😊 botcitera, íjhárfa?) és a kettős shannai (shalmei?).
Az indiai zene hagyományai máig fennmaradtak, ezeket az öt véda leírásaiból követni tudjuk. Mivel ez a fajta zene az európaitól nagyon távol áll mind hangzásban, mind szabályaiban, ezért csak nagyon kivonatosan próbáltuk meg leírni, a téma külön fejezetet érdemelne.
Az ókori Kína zenéje is meglehetősen távoli az európai fül számára, bár itt az elméleti dolgok és a hangszín az, ami szokatlan kontinensünk polgárai számára. Legjellemzőbb ötfokú hangsoruk, a pentaton azonban a magyar és a finnugor népek hangzásvilágának jellemzője is. Egy kínai legenda szerint egyik császáruk a zene és az írás feltalálója. A zene rendszerezése számok alapján történt. Hangrendszerük alapja a 12 lü (félhang). Kínában zenei minisztérium felügyelte a zenei nevelést, képzést. A Csu-korszak szülötte az első zenetörténeti szöveges forrás, az Okiratok könyve későbbi. De ókori időből származik a Kung Fu-cénak (Konfucius) tulajdonított rendszeres zeneelmélet, a Dalok könyve és a Rítusok könyve. Már az ókorban is lezajlott egy „kulturális forradalom” könyvégetéssel, de a dallamokat később lejegyezték. A Rítusok könyvében szerepel egyfajta rendszerezése a hangszereknek, anyaguk szerint csoportosítva: fém (kis/nagy harangok), kő (bottal ütötték azokat), bőr (különféle dobok), tök (szájorgona kettős nyelvvel), bambusz (pánsíp, fuvolák), fa (dob, kereplő), selyem (citera húrja), és föld (tojás formájú edényfuvola). A Kr. előtti 200-as években Kínába is eljutott az aulosz (kettős nádnyelvű, fúvós hangszer) és a lant. Ismerték a hangjegyírást, a zenei dokumentumokat is egybegyűjtötték.
Zenetörténeti barangolásunk során megérkeztünk Európába. A zene itt is, ahogy a többi nagy ókori kultúrában, az élet szerves részét képezte. A muzsika természetesen az ókori Hellász életét is pezsdítette. A többi művészeti ág is megbecsült szerepet töltött be: gondoljunk csak az amforákat díszítő képekre, a mozaikokból kirakott falakra, a színházi előadásokra, irodalmi művekre stb. Talán e korszakban volt az ember legharmonikusabb kapcsolatban a testével és a lelkével.
Muszike: a vers és zene egysége görögül, mely a múzsa szóból ered. A fogalom szinte minden európai nyelvben érthető.
Már a Kr. előtti III. évezred közepéről maradt fenn két, márványból készült – egy hárfán és egy kettős auloszon játszó embert ábrázoló – dombormű. A mítoszok is segítséget nyújtanak: Apollón a zene (és a költészet) istene, a kilenc múzsa közül Klió a hősi, Kalliopé az elbeszélő ének, Terpszikhoré a kórus-líra, Euterpré a zene, a fuvola, Polühümnia az ének és a himnuszok képviselője.
Találunk zenére vonatkozó adatot a Homérosznak tulajdonított művekben, az Íliászban és Odüsszeiában is. A 7. században Leszbosz szigetén új műfaj született, a lírakíséretes ének; a leszboszi kitharódia.
A kitharódián és az aulodián (ének auloszkísérettel) kívül létezett kardal is, valószínűleg ez is hangszerkíséretet kapott. Az éneklés hagyományait erősítették a drámákban szereplő kórusdalok is. Majd szólóénekek, sőt duettek – a felfokozott érzelmeket ábrázolandó – színesítették az irodalmi műveket (Kr. e. 5–4. sz.). E periódusban léptek a színre először a szólóhangszeren játszó előadók is.
Hangszereik közül a legrégebbi a phorminx, mely leginkább a lírára hasonlít. E hangszerből alakult ki a kithara (Apollón hangszere), melyet pengetéssel, az ujjra erősített pengetővel szólaltattak meg. Ismerték a lírát, mely teknőspáncélból készült. A hárfa is jelentős szereppel bírt, s kedvelték emellett a lantot.
A fúvós hangszerek közül vezető helyen állt az aulosz és a kettős aulosz (nem tudjuk, mi módon szólaltatták meg). Mindenki számára ismert hangszernek számított a szürinx (Debussy is írt ilyen címen egy fuvoladarabot) vagy pánsíp. Ütőhangszereik közül érdemes megemlíteni a tümpanont (keretdob, tamburin), valamint a xülophont.
A görög zene talán legérdekesebb, legértékesebb vívmánya a magas fokú zeneelmélet megteremtése. Pithagorasz már „észrevette” a matematikai alapot. Ismerték a hangközarányokat (oktáv = 1:2, kvint = 2:3, kvart = 3:4), képesek voltak a zenét lejegyezni, volt külön a vokális, illetve a hangszeres művekhez jelölésük. A hétfokú hangsorokat már ebben a korszakban elnevezték, a mai napig így használjuk őket (ión = dóról induló, dón végződő, dór = rétől réig, fríg = mitől miig, líd = fától fáig, mixolíd =szótól szóig, eol = lától láig, lokriszi = titől tiig tartó hangsorok). Ismerték a kromatikát (félhangonként fel-, illetve lefelé haladó hangok sorozata), sőt az enharmóniát is.
Fennmaradtak lejegyzett dallamok is a korszakból, a számuk negyven (eddig). Ezek nagy része, sajnos, töredék. A három legismertebb, teljes mű: két Apollón-himnusz, egy ház falába vésve, valamint Szeikilosz dala egy sírkövön. (A gimnáziumi ének-zene tankönyvben Szeikilosz sírverse mellett szerepel Pindarosz ódája, mely egy igen ügyes hamisítvány, mint több éve ezt sokan tudják, de a tankönyvekben is helyet kapott még, biztos, ami biztos.)
Végül az ókori Róma zenei életébe pillantsunk bele! Valóban csak pillantás lesz a görög zene megvitatása után, mivel itt nem történt annyi csodálatra méltó dolog, mint a görögöknél. A zene a rómaiaknál is közkedvelt volt, sőt nem szégyelltek tanulni a görögöktől. Róma zenéje igen erőteljes etruszk befolyást mutat. Az etruszkok a vallási szertartások alatt énekeltek is.
A Kr. előtti 3. századból ismeretes az első római zenetörténeti írás, ezt követte több is. Főbb hangszereiket tekintve az etruszk hatást mutató fúvós instrumentumok közül a legjelentősebbek: tuba (egyenes trombita, salpynx), lituus (hajlított tölcsérű kürt), szürinx, valamint a tibia (auloszhoz hasonló hangszer). A víziorgona (hidraulisz) hangját nagyon kedvelték. Ekkortájt a világi zene előadására használták, felépítése eltért a ma ismert orgonákétól.
A világi, szórakoztató mellett az egyházi zene jellemzőit kell megemlítenünk A vallási szertartások alatt a hangszeres zenét tiltották. A római zene igazán a középkorban teljesedett ki, a többi ókori civilizáció zenei fejlődése azonban megtorpant.
