Boris Vian: Blues egy fekete macskáért

a papiruszportal.hu archívumából [2010]

Szerző: PP, és Takács M. József tanulmányából szemezgetve

A Cartaphilus Kiadó 2007-ben indította útjára a Boris Vian- (1920–1959) életműsorozatot. A kiadó a magyarul már korábban is megjelent Vian-műveket nem változatlan utánnyomásban kínálja olvasóinak: újraszerkesztett, esetenként újrafordított kötetekről van szó. Mielőtt több könyvét is bemutatnánk, néhány agyonidézett idézettel tisztelgünk a szerző előtt, megfogadva: „az én időm értékes, vesztegessük inkább a magáét.”

„Élni tudni annyi, mint röhögni a halálon, s meghalni a röhögéstől”

„Akkor leszek elégedett, ha majd a telefonban azt mondják: V, mint Vian”

„A történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki”

„Olyan jól állt neki a jópofizás, mint szarszippantó tömlőn a kamásli”

„Úgy nézett végig hallgatóságán, mint a vakondok násza végeztével”

„Arca olyan mogorva volt, mint egy kőszentnek bombázás után”

„Bárminő végkifejlet elképzelhető”

„Úgy látszik ugyanis, a tömegeknek nincs igazuk, az egyéneknek meg mindig igazuk van”

A Blues egy fekete macskáért novelláskötet darabjai zömmel a negyvenes, ötvenes években születtek meg, több írás először a szerző halála után, posztumusz kötetekben, válogatásokban látott napvilágot. Vian tett róla, hogy mind művei keletkezését, mind életét legendák övezzék. Az álnevek körüli hercehurca, a botrányos történetek és vagabund élet-látás módja mindig is érdeklődést fognak kelteni élete és művei iránt, ennyiben nagyon tudatosan használta ki népszerűségét, illetve népszerűtlenségét. Azonban az irodalmi halhatatlansághoz mindez kevés lenne, a közepes/szimplán jó és a nagyszerű írások között hullámzó színvonal ellenére sokunk számára kitűnő modern író.
Néhány írását olvasva, fetrengve a morbid humoron, azt képzeljük, hogy a ma irreális világában él, velünk együtt:

„Aztán egy derűs hang azt mondta:
– Halló!
– Halló! – kaptam a szón. – Tűzoltók?
– Csak az egyik – felelete a hang.
– Tűz ütött ki a lakásomban – mondom.
– Szerencsés ember – válaszolja a tűzoltó. – Gondolom, szeretne időpontot egyeztetni…
– Nem tudnának azonnal jönni?” (A tűzoltók, 1962-ben jelent meg)

Első találkozáskor úgy tűnik, Vian kötetlen, nagyon olvasmányos formában, nemes egyszerűséggel, látszólagos természetességgel ír bármiről, akár egyéni sorsokról, akár korszakos tragédiákról, legyen az a felfogható vagy a felfoghatatlan való(tlan). Szereplője az az én, aki őt olvassa, hiszen mindegyikünk vagy bajba került sofőr, vagy meghasonlott farkasember, vagy harcoló tucatkatona, vagy földig alázott segéd, vagy klubról klubra járó dzsesszénekes (fekete macska), vagy katonákat szórakoztató utcalány, vagy más – irreális helyzetekbe kerülő szerencsétlen, örök vesztes. Mindegyikünk az idő ellen küzd: „Amint a birtokában lesz és megállítja, az ingaóra lehetővé teszi majd André számára, hogy lehorgonyozzon az időben.” (Köd)
Nagyon sokan dicsérték tavaly Tarantino merszét, hogy Hitlert és a második világháborút milyen stílusban mutatta be új filmjében. Na, ezt Vian 1945–46-ban tudta, ráadásul veszélyesebb körülmények között gyűjtött anyagot, azaz át is élte.

„Ketten ki sem tudtak mászni belőle, és bár a harmadiknak sikerült, de ő meg az egyik lábát a harckocsiban hagyta, és nem tudom, észrevette-e ezt a malőrt, mielőtt meghalt volna.”
„Azt hiszem, kénytelenek leszünk erősítést kérni, mert az imént rettenetes ollócsattogást hallottam – bizonyára elvágták az utánpótlási vonalainkat…”(Hangyák, első megjelenés: 1946)

Ha Vian csupán a Hangyákat szülte volna meg, szerintem már akkor is beírta volna a nevét az irodalomtörténetbe, a kötet egyik legerősebb darabja. A hangyák, a világháború ismeretlen katonái és neves szorgoskodói sürögnek-forognak, látszólag megmagyarázhatatlan rend szerint gyilkolásszák egymást, és az elbeszélő hangya utolsó jelentése arról szól, hogy épp egy taposóaknán áll, melyről ha lelép, a szerkezet robban. Már nagyon zsibbad a lába, a hangyák elindultak a lábszárán fölfelé…
A szertelen építkezést, féktelen képiséget az ilyen lezárások cáfolják, Vian nem öncélúan marháskodik. Szóvirágai, -játékai, -facsarásai nemegyszer szinte megoldhatatlan feladat elé állítják a fordítót is, ha következetesen akarja átültetni a nyelvi játékot és az értelmi síkokat is magyarra. Pacskovszky Zsolt egy beszélgetésen elmondta, hogy sokszor megakadt a munkával, ilyenkor hajnalban lement az utcára, hogy egy-egy kifejezésen elgondolkodjon, megtalálja a lehető legjobb megoldást.
Vian képtelenebbnél képtelenebb, valószerűbbnél valószerűbb álat=ember történetei sorjáznak a kötetben, a morbid humortól a szívfacsaró tragédiáig mindent végigkóstoltat az olvasóval, még a legbüdösebb csatornabugyrokat is. Az izgága szerző és a több fordító ellenére a kötet egységes, nyelvezete gördülékeny, szellemes, semmi izzadságszagot nem érzünk, Vian pedig egyszerűen utánozhatatlan, verlaine-i értelem jó kaland novelláit falni, olvastatják magukat, mint a kakas eteti magát a címadó novellában, és a magas kultúra kedvelői és megtalálhatják benne a szépséget, mélységet, elemeznivalót. Kicsit féltem, hogy a bohó fiatalkori ismerkedés (Venyigeszú…, Köpök a sírotokra) után húsz évvel később vajon tetszik-e majd Boris Vian. Ugyanannyira, sőt lehet másképp is olvasni, mint ifjúkori hévvel.

Boris Vian:
Blues egy fekete macskáért

Cartaphilus, Budapest, 200

Kötött, 256 oldal
Fordító: Domonkos Eszter, Márton Gyöngyvér, Pacskovszky Zsolt, Takács M. József
ISBN: 9789632660158

Boris Vian (1920–1959)

Iskolai végzettsége: Műegyetem
Csillagjegye: Halak
Legkedvesebb írója: Alfred Jarry
Legkedvesebb muzsikusai: Louis Armstrong és Duke Ellington
Gyermekei: Patrick (1942) és Carole (1948)
Macskájának neve: Wolfgang Büsi von Drachenfels
Kedvenc autója: egy 1911-es Richard Brazier
Kedvenc színe: sárga
Kedvenc szórakozóhelyei: a Tabou dzsesszpince és a Club Saint-Germain-des-Prés
Hobbija: festészet, fafaragás, barkácsolás, modellezés, autószerelés
Írói álnevei: Vernon Sullivan, Bison Ravi, Baron Visi, Hugo Hachebuisson, Adolphe Schmürtz
Utolsó munkahelye: a dzsessz-szekció művészeti vezetője a Philips alapította Fontana lemezkiadóban
Utolsó lakóhelye: Párizs, Cité Véron, a Moulin Rouge és Jacques Prévert szomszédságában
Sírja: szülőhelyén, Ville-d’Avray-ban (sírkövén nincs semmiféle felirat)