Keith Emerson emlékére
a papiruszportal.hu archívumából [2006]
Szerző: Mika Róbert
Szép nyári estén újra találkozhattunk a legendás Emerson, Lake & Palmer trió egyik tagjával a Jövő Háza Teátrumában. A tavalyi Carl Palmer-koncert után ezúttal Emerson és csapata látogatott Magyarországra. A paksi Gastroblues fesztivál után most Budapesten, 140 percnyi játékkal mutatta meg, hogy a több évtizedes örökség még mindig él, és élni is fog még nagyon sokáig.
Trapézgatyás, fiatal, hosszú, kese hajú, nyúlánk fiatalember látványos show-t mutat be két társával egy ’70-es nyár végi koncerten a Wight-szigeten. Magabiztosan, hajlékonyan kezeli a billentyűzeteket, Moog szintetizátorból előcsalt furcsa akkordok, Hammond orgonából hömpölygő klasszikus zenei futamok töltik meg a teret. Muszorgszkij Egy kiállítás képeinek (és többek között Bartók Allegro Barbarójának) emersonos ősbemutatóját halljuk-látjuk, és a feldolgozás annyira furcsának tűnik és egyben annyira befogadható örömzenének, hogy eszünk ágában sincs feltételezni, szólhat másképpen. Így gondolja a közönség is, szájtátva figyeli az eseményeket, és a végén lelkes tapsba, csápolásba, ujjongásba tör ki. A rock hajnalát, tavaszát, a progresszív rock dús rügyeinek fakadását élhetjük át. Az Emerson, Lake & Palmer trió letette névjegyét a hetvenes évek elején, hogy immáron külön-külön, de máig megőrizze ezt az egyedi élményt.
Bármilyen hihetetlen, de azóta eltelt pár évtized. A lassan 62 éves (!), ámde fiatalos Keith Emerson ugyan nyúlánkságát és eredeti alakulatát elvesztette (van helyette szemüvege), de irigylésre méltó kondival és jól szervezett csapatával jó kis telt házas koncertet adott a Jövő Házának Teátrumában.
Pedig az előjelek nem voltak túl biztatóak. Bár 1992-ben telt ház előtt koncertezett az azóta porig égett, majd főnixként Papp László Budapest Sportarénává fajult-avanzsált BS-ben, ’97 nyarán elkeserítően kevesen voltak a Kisstadion nézőterén. Most azonban az utolsó ötven jegy egy-egy boldog tulajdonosaként nézhettük meg immár szokásos progresszívrock-szakértőnkkel (kapásból vissza is utasítja), Laosszal a csak ülőhelyes koncertet. Amúgy a borsos helyárak nem riasztották el a rajongókat, az előttünk helyet foglaló négytagú család kisebb vagyont fizethetett ki, hogy lássa a legendát.
A szokásos ellenőrzésen lazán átcsúsztunk az intézmény bejáratánál, ami nem csoda, hiszen a meleg miatt csak pólóban és farmernadrágban érkeztünk. A Teátrum bejáratánál megkaptuk az immár szokásos karpántunkat, nehogy összekeveredjünk a szabadtéri kivetítőn látható luzitánok és a gallok világbajnoki összecsapására kíváncsi sereglettel. Már fél nyolc előtt beengedtek a nézőtérre, mi a kakasülő felének közepét választottuk, ahol zavartalanul nézhettük végig a koncertet. Nyolc órakor kezdett megtelni a nézőtér, és ekkor az egyébként kedves rendezőkön valamiféle pánik tört ki. Elkezdtek zsúfolni minket a középső helyek felé, legszívesebben összetömörítettek volna minket, mint egy számítógépes dokumentumot. Végül sikerült jószomszédi viszonyt létesítenie mindenkinek, és a koncert első felében nem is izzadtunk rá a másikra. A második részben viszont vagy túlhevült a társaság, vagy a légkondi mondta be az unalmast, mert bizony alig vártuk, hogy felállva éljenezhessük az előadókat.
Talán a hótt precíz német Rammstein kivételével soha nem kezdődött koncert pontosan, így most sem csodálkoztunk, hogy Emersonék 20 perces késéssel nyitottak.
Welcome Back My Friends To The Show That Never Ends…, mivel is kezdhették volna, mint az Agysaláta-sebészet (Brain Salad Surgery) híressé vált számával (Karn Evil 9: 1st Impression-Part 2.)? A tavalyi Carl Palmer-koncert után egy másik világát mutatta meg az ELP hagyatékából a vezéregyéniség által a Nice mintájára összehozott csapat. A folytatásban a Piano Concerto No. 1. (ami a 20 perces Works vol. I.-en lévő Allegro Giojoso/Andante Molte Cantabile/Toccata Con Fuoco átirata), majd a Trilogy album Living Sin című számát hallhattuk. Előkerült a Tarkus című lemezről a Bitches Crystal és újra a Trilogyról a Hoedown című szám. Az első rész legnagyobb meglepetése következett. Az együttes szólógitárosának, Marc Bonilla 1992-es EE Ticket című albumának White Noise dalának feldolgozásának örülhettünk. Emerson Nice-korszakából adták elő a Countrie Pie-t, a Works Vol I.-ről a New Orleanst, majd visszatérve a Trilogyra a From The Begining című opust. A szünet előtt, a blokk befejező száma a Lucky Man volt, kiváló előadásban.
A 75 perces első rész minden várakozásunkat, igényünket kielégítette. Emerson mellett a gitáros-énekes Marc Bonilla is nagyon jó volt. Harmonikusan zenéltek együtt, ami nem csoda, hiszen régóta ismerik egymást, Emerson stúdió-szólólemezein is együtt zenélnek. Bonilla nagyon tisztán és szépen játszott gitárjain, és vissza tudta adni Greg Lake hangját is. Ebben Laosz barátom is megerősített, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy Bonilla semmit nem vett el Greg Lake muzsikájából, játékából. Kiváló, elismerésre méltó teljesítmény. Később azonban a két frontembernek csaknem sikerült lerombolnia, amit eddig felépített. De erről alább.
Ide kívánkozik még Phil Williams basszusgitáros értékelése, aki az egész koncerten szépen belesimult a hangzásba. Sok vizet nem zavart, szólója sem volt feledhetetlen. Úgy gondolom, hogy több sztárt már nem bírna el a csapat, gondolok itt a volt Deep Purple-ös Glenn Hughesra, aki szintén együtt zenélt Emersonnal, illetve Marc Bonilla-lal is.
A negyedórás szünet után Jan Sibelius Karelia Suite-jának feldolgozása került terítékre, majd a Touch & Go (Emerson, Lake & Powell). Ennél Laosz megjegyezte, hogy szerinte a bevezető részt minden bizonnyal átírta Emerson, hogy ezzel is tisztelegjenek a nagyszerű dobos, Cozy Powell emlékének (1998-ban halt meg közlekedési balesetben). A következő szám, az America/Rondo (Bernstein–Nice–Emerson) talán az est fénypontja volt, a végén egy kis gitár–kézielektromos-ketyere párbajjal fűszerezve. Fantasztikus hangokat csikartak ki szerszámaikból, az úri és hálás közönség őszinte örömére.
Ezek után a döbbenet váltotta fel az örömzenéhez hozzászokott füleinket. Tarkus képében egy zabolátlan fenevad szökött elő. Bár Emerson kezével kisebb pantomimművészettel imitálta Tarkust és lepte meg a közönséget, iszonyú erőszakossága és féktelen csapkodása megdöbbentő volt. Engem teljesen meglepett ez a kakofónia, és sokáig nem is tudtam megemészteni. Ráadásul az eddig kiválóan éneklő Marc Bonilla paródiába illően hasogatta fülünket. A végére az egész szétesett. A katarzist egyszerűen szétverték a dobszólóval, ami mellesleg az egyetlen pozitívuma volt a számnak. Pete Riley dobszólója ugyanis Carl Palmert idézte, anélkül, hogy elődje bármely elemét átvette volna. Nem trükközött ugyan annyit, nem volt annyira látványos, de nagyon ott volt minden csapása. Amúgy sem dobolt rosszul, becsületesen dolgozott a szerkó mögött, de itt különösen kitett magáért. Figyelemre méltó!
A második blokk tragikusan sikerült végével szerencsére még nem ért véget maga a koncert, a közönség visszakérte a művészeket, akik szívesen eljátszották még a Works Vol. I.-ről a Fanfare For The Common Mant és a klasszikusnak számító Diótörőt, feledtetve a Tarkus borzalmait.
Összességében (és most felejtsük el a Tarkust) egy nagyon jól teljesítő csapatot láthatott a közönség. Virtuózak, kedvesek és szimpatikusak voltak. Bár Emerson már nem veszi mellre a billentyűzetet, hogy fejjel lefelé játssza el rajta Bach d-moll toccatájának dallamait, viszont heroikus küzdelmet vívott a magyar nyelvvel, ami nem lebecsülendő. A viccet félretéve, Emerson még ma is ugyanolyan remek muzsikus, mint régebben volt. Laosz barátom is kiválónak ítélte a koncertet.
Comments on “Fiatalos lendület a progresszív rock nagy öregje, Keith Emerson koncertjén”