a Nemzeti Hangversenyteremben
(a papiruszportal.hu archívumából [2006])
Szerző: Lehotka Ildikó
Monumentális mű hangzott fel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben november 9-én a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, a Nemzeti Énekkar Női Kara, a Magyar Rádió Gyermekkórusa és Németh Judit közreműködésével. Gustav Mahler III., d-moll szimfóniáját hallhatta a nagyérdemű, a karmester Jean-Claude Casadesus, a Lille-i Nemzeti Zenekar vezetője volt. Szimfóniája olyan titkokat mesél, amelyeket csak álmunkban sejtünk, írja a zeneszerző menyasszonyának 1896-ban.
A hattételes szimfóniának Mahler eredetileg megadta a programot, a tételeket címekkel feliratozta, de később ezt elhagyta. A mű azonban így is a „természet teljességét” jeleníti meg, Mahler is Pán-szimfóniának nevezte. A több mint 90 perces mű két nagyobb egységből áll, az első maga a nyitó tétel, mely már önmagában hosszabb, mint egy klasszikus szimfónia. Mahler három szimfóniájában is szerepeltet énekhango(ka)t, először a II.-ban., aztán a III.-ban, majd a IX.-ben. A szöveget A fiú csodakürtje című művéből emelte át a II. és a III. szimfóniába, mindkettőnél a negyedik tételben szerepel. Mindkét szimfónia más szöveget is felhasznál.
A zeneszerzőtől megszokott, hatalmas apparátust felsorakoztató mű nagy lehetőségeket nyújt a karmester elképzeléseinek. Bámulatos hangszínek keverését kínálja a partitúra, a tempók megválasztása sincs szűk keretek közé szorítva, a hangerő pedig az épp csak hallhatótól a szinte kibírhatatlanig terjed. Jean-Claude Casadesus kezében volt az est sikere, a közönség lelkesen tapsolt, bennem azért mégis maradtak kérdések, jóval a koncert után is. Szépen szólt a darab, nem volt hamis, pontatlanságok ugyan becsúsztak, de hangversenyen ilyesmi megtörténik. Adott egy világszerte jegyzett zenekar, egy elismert karmester és egy nem mindennap elhangzó, elementáris erejű mű. Casadesus mozdulatai szépen íveltek voltak, de nem kifejezőek, megkockáztatom, üresek. Túl sokszor tévesztette el az elképzelt kisebb-nagyobb tetőpontokat, kiemeléseket, noha a partitúra előtte volt, nem sokszor nézett bele. Számos alkalommal más hangszercsoport felé jelzett, olyan is elfordult, amikor semmilyen indok nem volt a nagyobb kitárulkozásra. Vezénylését sűrűn tarkította a fej- és kézrázás, gyakrabban, mint kellett volna. A mű zárásakor a két timpanista inkább egymásra figyelt, mint a karmesterre.
Mindenesetre Jean-Claude Casadesus képes volt összefogni a zenekart, a tempóváltások sikerültek, a rövid cezúrák is (nem sokszor használta ezt a zenei eszközt), a dinamika is tág síkon mozgott, de ez mégsem az a Mahler volt, amit vártam. A rövidebb tételeket jóval nagyobb összefogottsággal vezényelte a karmester, aki Wagner- és Mahler-felvételeivel díjakat nyert. Nem tudom, hányszor találkozott a zenekarral, de talán a kevés próba miatt sem tudta végigvinni Németh Juditkoncepcióját.
A zenekar, ahogy megszoktuk, csodálatosan játszott. A szólók közül a harsonáé volt talán a legnehezebb, és Kócziás Ferenc imponáló technikai tudással, érzékeny zeneiséggel szólaltatta meg egyéb művekben háttérbe szorított hangszerét. Olyan lágyan játszott, mintha panaszos-bús énekhangot hallottunk volna, Casadesus őt állította fel a tapsnál először. A többi szólóról is csak a legjobbakat mondhatjuk el. A hangszercsoportok közül a mélyvonósok és a brácsák (ők kevesebb, más jellegű szerepet szoktak kapni a szimfonikus művekben) szereplése volt az átlagnál jobb. A rézfúvóskar magvasan, tömör hangon tolmácsolta szólamait, de minden hangszercsoportról elmondható ugyanez.
Németh Judit hangjáról, hangszínéről, zenei megoldásairól már annyi jót elmondtak, hogy kár ismételni, a szimfónia negyedik tételében énekelt halk pianói és azonosulása a Nietzsche-verssel meghatározta a további két tétel hangulatát. (Bejövetelekor a közönség tapsolt, hiába, a koncertetikett még nem vonult be a köztudatba.) Mind a női, mind a gyermekkar (bár Mahler fiúkart írt elő) méltó partnere volt a zenekarnak és Németh Juditnak.
A szimfónia bár jól szólt, igazi áttörést nem hozott az előadói gyakorlatban, átlagosnak mondható. De azért soha rosszabbat!
Mahler: III. (d-moll) szimfónia
Nemzeti Hangversenyterem, Budapest
Klemperer-bérlet 2006–2007
Vezényelt:
Jean-Claude Casadesus
Közreműködött:
Németh Judit – alt
Nemzeti Énekkar Női Kara
A Magyar Rádió Gyermekkórusa