AZ NFZ évadnyitó koncertje
Szerző: Lehotka Ildikó, fotó: NFZ
Bartók halála évfordulójának előestéjén a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hagyományszerűen hangversenyt ad. Így történt ebben az évben is, a bérleten kívüli koncertet a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében élvezhette a közönség. Két Brahms- és egy Bartók-mű szólalt meg, közreműködött Baráti Kristóf.
Az első rész két Brahms-kompozíciót ígért, az Akadémiai ünnepi nyitányt és a D-dúr hegedűversenyt. Brahms két zenei névjegyét ismerhette meg a közönség: a kötelező jelleggel, a szerző díszdoktori címének köszönetnyilvánításaként keletkezett nyitány helyenkénti pajkossága, a versenymű hol emelkedett, hol éteri tisztaságú dallama jól jelzi Brahms zeneszerzői vénáját.
Az Akadémiai ünnepi nyitány (Op. 80) első előadása 1881. január 4-én volt, a méltóságteljes mű helyett Brahms egyetemi diákdalokat használt a zenei anyaghoz, az egyik dalt be is tiltották a mű bemutatása előtt körülbelül 10 éve. Maga Brahms csak janicsárnyitányként emlegette a művet az ütőhangszerek használata miatt. A kompozíció végén felhangzik a Gaudeamus igitur (ennek mindig örül a közönség). A mű tolmácsolása igazán nagyszerű volt, a vonósok telt hangzása, a fúvósok fényes megszólalásai, nem mellesleg a karmesteri elképzelés tette emlékezetessé az előadást. Baráti Bach C-dúr hegedű szólószonátája Largo tételével köszönte meg a hatalmas tapsot.
Brahms D-dúr hegedűversenye (Op. 77) a hangszerre írt művek sorában az egyik leggyakrabban játszott darab. Az 1879. január 1-én, Lipcsében bemutatott, a szerző egyetlen hegedűversenye Joachim József előadásában, Brahms vezényletével hangzott el. A mű nem nyerte el a szakmabeliek tetszését, volt olyan vélemény, hogy a mű a hegedű ellen íródott, vagy játszhatatlan (Csajkovszkij szintén D-dúr, és szintén egyetlen hegedűversenye [op. 35] ennél sokkal rosszabb kritikát kapott, és ez a mű is a hegedűsök törzsrepertoárjának része lett mára). Érdekes, hogy a premieren Brahms hegedűversenyét Beethoven szintén D-dúr (Op. 61), szintén egyetlen hegedűre komponált versenyműve is elhangzott. A négytételesre tervezett, végül a klasszikus felépítésű, gyors-lassú-gyors tempójú háromtételes darab első tétele körülbelül olyan hosszú, mint a két másik együttvéve, de ez nem jelenti azt, hogy egy jó előadásban terjengősnek érezze a hallgató. Az Adagio a harmadik ütemben induló csodálatos oboaszólójával, a harmadik tétel a némi magyaros hangütést is rejtő vidám, de egyben szilaj témájával hódít.
Baráti Kristóf szólójával hallottuk a művet. Játéka – mint mindig – csodás volt. Baráti játékában az elegancia párosul az egyedülálló hegedűhanggal, a briliáns technika a zenei kifejezésmóddal. A nyitó Allegro non troppo atmoszféra-teremtése különösen az expozíció után teljesedett ki, a kadencia Baráti előadásában lélegzet-elállító volt. A lassú tétel dallama gyönyörű tónussal csordogált, a záró tétel egyszerre volt rusztikus, játékos a művész tolmácsolásában. A zenekar színei, a dinamikai megoldások, az apró cezúrák is emelték az előadás fényét.
A szünet után Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára (Sz. 106; BB 114) című, ikonikus darabja szólalt meg. A baseli bemutatón – ahol Paul Sacher vezényelte a Baseli Kamarazenekart, és akinek az ajánlás szólt – meglepően nagy sikert aratott a mű, ez a XX. századi új hangzásvilágú művekre nem volt jellemző. A négytételes darab különleges hangszíneivel, hangszerelésével, egyáltalán az atmoszférájával az a mű, amelyet mindenkinek hallania kell. Jó előadást kaptunk, szép megoldásokkal, de az a bizonyos plusz ez alkalommal hiányzott, nem úgy, mint a Brahms-művek esetében.
