Egy országnyi börtön
(a papiruszportal.hu archívumából [2005])
Szerző: Kerekes Tamás
A börtönök a korszak függvényében is különböztek, a harmincas években sok foglyot ítéltek akár tizenhat hónapos magánzárkára. Alexander Dolgun sétával próbálta megóvni elméjét, megszámolta a zárkában tett lépéseket, megbecsülte, hány lépés ad ki egy kilométert, és „sétálni” kezdett, először elment a moszkvai amerikai nagykövetségre – „beszippantottam a tiszta, hideg, képzeletbeli levegőt, és beburkolóztam a kabátomba” –, aztán bejárta Európát, és végül átsétált az Atlanti-óceánon, haza az Egyesült Államokba.
A társadalomra veszélyes elemek elzárása, táborokba gyűjtési kísérletei nem a cári Oroszországban kezdődtek.
Eltérően a köztörvényes elítéltek vagy a hadifoglyok lágereitől, a koncentrációs táborokat nem a bűnöző civil rabok számára építették, hanem azoknak, akiket a társadalom valamiért ellenségként kezelt.
E meghatározás szerint az első koncentrációs táborokat nem Németországban vagy Oroszországban, hanem 1895-ben, az akkor még gyarmati sorban lévő Kubában hozták létre.
A gyarmattartó Spanyolország megkísérelvén véget vetni egy sor helyi felkelésnek, ebben az évben kezdte el a reconcentration politikájának bevezetését, azzal a céllal, hogy eltávolítsa földjükről a kubai parasztokat, és a táborokban „rekoncentrálja” őket, ily módon fosztva meg a felkelőket az élelemtől, a menedéktől és a támogatástól. 1900-ra a spanyol reconcentration kifejezést már angolra is lefordították, és egy hasonló brit intézkedést jelöltek vele, amit a búr háborúban is használtak, az angolok a búr foglyokat ilyen táborokba zárták, hogy megfosszák őket a menedéktől és támogatástól.
Az ötlet ekkortól egyre elterjedtebbé vált. Úgy tűnik, hogy a konclager kifejezés először az angol koncentrációs tábor fordításaként bukkant fel az orosz nyelvben, alkalmasint Trockijnak köszönhetően, aki ismerte a búr háború történetét.
1904-ben Délnyugat-Afrika német gyarmatosítói átvették a búr modellt, de ahelyett, hogy egyszerűen csak bezárták volna az őslakosokat, a herero törzs tagjait, kényszermunkát végeztettek velük a német gyarmat szolgálatában. Az egyik dél-afrikai munkatelep császári biztosa egy bizonyos dr. Heinrich Göring volt, kinek Hermann nevű fia 1933-ban az első náci táborokat létrehozta, de az is bizonyított, hogy ezekben az első afrikai táborokban végeztek első ízben orvosi kísérleteket a faji felsőbbrendűség bebizonyítására a herero törzs tagjain.
Anne Applebaum professzor szerint a XX. századi európai totalitarizmus számára az európai gyarmatosítók erkölcsromboló tapasztalatai kövezték ki az utat, de nemcsak Európában, Indonézia például egyike azoknak a gyarmati sorból felszabadult államoknak, amelyek vezetői kezdetben éppen úgy koncentrációs táborokba zárták bírálóikat, ahogy hajdanán gyarmatosító uraik tették.
A tudós professzor, ki több helyen a gulág világáról magával Szolzsenyicinnel is vitába keveredett, a londoni Spectator munkatársa volt, jelenleg a Wall Street Journal és a Washington Post munkatársa, 1200 oldala egyfelől szigorú történészi dokumentarizmusról árulkodik, másrészt át- meg átszövi a személyes interjúrészletek egyedisége.
A bibliográfiában felsorolt 273 könyv, cikk, memoár meggyőzhet bennünket arról, hogy a legteljesebb történészi szakmunkát tarthatjuk kezünkben az orosz börtönvilágról, mely a cári rendszer összeomlásának pillanatában keletkezett (Lenin már hatalomra jutása előtt elhatározta, hogy elzárja politikai ellenfeleit), a mostani, befejezetlen jelenig, amikor is a kiürített kolimai és más lágerekben észak-koreai foglyokat őriznek és dolgoztatnak.
Az egész országra nehezedő terrorról akkor alkothatunk többé-kevésbé helyes képet, ha elfogadjuk, hogy 1929 és 1953 között 18 millió szovjet polgár raboskodott a lágerekben és a telepeken, de ehhez a számhoz hozzátartoznak azok a százezrek, akiket „munkahelyi kihágásért” ítéltek bebörtönzés nélküli kényszermunkára. A különleges száműzöttek, deportáltak, pl. a volgai németek, tatárok száma is eléri a 700 ezret. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy azok a csecsemők, kik szülei száműzetése idején születtek, maguk is száműzöttnek voltak tekinthetők. Ha a különleges száműzötteket is hozzáadjuk a rabokhoz, arra jutunk, mondja a tudós történész, hogy a szovjetunióbeli kényszermunkások száma 28,7 millióra rúgott.
A kommunizmus fekete könyve című kötet francia szerzői az elhunytak számát 20 millióra becsülik.
Applebaum cáfolja ezt, s vitamódszere rámutat, mi minden rejlik a számok mögött, de nemcsak ezt, hanem az adatok mögött meghúzódó érzékeny ember portréját is látjuk, ki egy statisztikai adat mögé sorsot képzel el, a maga egyediségében: „Egy szép kerek szám az áldozatokat illetően módfelett jól jönne, kiváltképp azért, mert ez lehetőséget kínálna arra, hogy Sztálint közvetlenül összehasonlítsuk Hitlerrel vagy Maóval. De még ha találnánk is egy ilyen számot, nem vagyok biztos abban, hogy feltárná előttünk a szenvedés teljes történetét. Például semmilyen hivatalos adat nem nyújt tájékoztatást a feleségek, gyermekek és a hátrahagyott idős szülők mortalitására nézve, mivel az ő halálukról nem készült külön feljegyzés. A háború alatt az idős emberek élelmiszerjegyek híján éhen haltak: talán életben maradtak volna, ha elítélt fiuk nem Vorkutában dolgozik szénbányászként. A kisgyermekekkel a hideg, rosszul felszerelt árvaházakban könnyen végeztek a tífusz- és kanyarójárványok: talán ők is életben maradtak volna, ha az anyjuknak nem kell egyenruhákat varrniuk Kengirben.
Egyetlen szám sem jelezheti a sztálini repressziók egész családok életére és egészségére gyakorolt kumulatív hatását. Egy férfit bíróság elé állítottak, és agyonlőttek, mint a nép ellenségét, a feleségét lágerbe vitték, mint a nép ellenségének hozzátartozóját, a gyermekei árvaházakban nevelkedtek és bűnbandákba álltak be; az anyjuk belehalt a stresszbe és a gyászba; az unokatestvérei, nagynénjei és nagybátyjai minden kapcsolatot megszakítottak egymással, nehogy maguk is bajba kerüljenek. Családok bomlottak fel, barátságos értek véget, a hátramaradottak súlyos teherként viselték a félelmet, még akkor is, ha nem haltak meg. Végső soron a statisztikák soha nem adhatnak teljes képet a történtekről. A levéltári dokumentumok sem, amelyekre ez a könyv épül. Ezzel mindazok tisztában voltak, akik szerfölött szemléletesen írtak a Gulagról.”
A gulág története annak a számtalan munkatábornak a története, amelyek hajdanán széltében-hosszában behálózták a Szovjetuniót, a fehér-tengeri szigetektől a Fekete-tenger partjáig, az Északi-sarkkörtől a közép-ázsiai pusztaságokig, Murmanszktól Vorkutáig. Moszkva közepétől Leningrád külvárosáig. A GULAG voltaképpen egy betűszó, amely a Glavnoje Upravlenyije Lagerej, azaz a Táborok Főigazgatósága elnevezés rövidítése. (Magyar nyelven bizonytalan a használata – amint az Európa esetében a cím és a fülszöveg is bizonyítja –, bár az újabb Bakos megpróbált rendet vágni a kérdésben, általánosan a gulág szót javasolva, a szovjet intézményt pedig betűszóként: GULAG). Az idők során a gulág szó már nemcsak a koncentrációs táborok igazgatóságára utalt, hanem egyszersmind magát a szovjet rabszolgamunka rendszerét jelentette, annak minden formáját és változatát: a munka-, a büntetőtáborokat, a köztörvényes és a politikai foglyokét, a női, a gyermek-, az átmeneti táborokat.
„Még tágabb értelemben a gulág idővel magát a szovjet elnyomó rendszert jelentette, azon eljárások összességét, amelyeket a foglyok egykor »húsdarálónak« neveztek, a letartóztatásokat, a transzportot a fűtetlen marhavagonokban, a kényszermunkát, a családok szétzúzását, a száműzetésben töltött éveket, a korai és szükségtelen halált.”
A gulág előzményei a cári Oroszországban a kényszermunkatelepek voltak, megrázó képet festett Csehov Szahalin szigetéről, mely egyetlenegy nagy börtön volt, s hogy a foglyok szökését megakadályozzák, az elitélteket vastalicskájukhoz láncolták. Idővel a táborok –Sztálin elképzelésében – a Szovjetunió iparosítását hivatottak volna felgyorsítani, nemcsak aranybányákban, erdőkitermelésben alkalmaztak kényszermunkát, de magasan kvalifikált tudósok vettek részt repülőgépek és fegyverek tervezésében és az urániummal végzett kísérletekben is.
A börtönországhoz való mai viszonyunkat jól mutatja, hogy a harmincas évek borzasztó, kannibalizmusba is torkolló éhínsége Ukrajnában több emberéletet követelt, mint ahány zsidóval Hitler végzett, úgy tűnik, a szovjet börtönrezsim nem mozgatta meg a forgatókönyvírói fantáziát, s Sztálin bűnei ma sem váltanak ki olyan zsigeri reakciót, mint Hitleréi. Jól ismerte fel ezt a jelenséget Martin Amis Sztálinról szóló, Koba című könyve is, annak ellenére, hogy a kényszermunkatábor foglyai közül jó néhányan levágták saját kezüket vagy lábukat, hogy néhány nap pihenőhöz juthassanak.
A gulág Švejkje: az irracionalitás humora
Naftali Aronovics Frenkel kilétét már életében mítoszok övezték, országos ismertségre abban az időszakban emelkedett, amikor Szovjetunióban felismerték, hogy a munkatáborokban mindenáron önfenntartásra kell törekedni, s ekkor előállt Frenkel azzal a gondolattal, hogy a rabok élelmezését munkájuk minőségének kell meghatároznia, ami aztán később számtalan ember halálát okozta.
A hivatalos fényképekről egy számító és vészjósló tekintetű, bőrsapkát és gondosan nyírott bajuszt viselő ember néz ránk, állítólagos csodálatos memóriával és fejszámoló tehetséggel.
Voltak, akik gyűlölték és féltek tőle. Azzal vádolták, hogy saját kémhálózatot szervezett a táborban. Szolzsenyicin konstantinápolyi születésű török zsidónak nevezte, valójában Palesztinában született, az Osztrák–Magyar Monarchián keresztül jutott a Szovjetunióba kereskedőként, hébe-hóba csempészéssel foglalkozott, mindenesetre olyan valaki volt, aki a Szovjetunió által tolerált mértéknél sikeresebben üzletelt. Tízesztendei kényszermunkára ítélték.
A legenda szerint rögtön a táborba érkezésekor olyannyira megdöbbent a siralmas szervezés, a pénz- és munkaerő pazarlás láttán, hogy leült, és nagyon részletes levelet írt, precízen kifejtve, hogy mi a baj a táborban folytatott tevékenységgel, köztük az erdészettel, a gazdálkodással és a téglagyártással. A foglyok panaszládájába bedobott levél magára vonta egy hivatalnok figyelmét, s elküldte a titkosrendőrség éppen akkor magasra ívelő csillagának: Jagodának.
Jagoda állítólag azonnal találkozni akart a levél szerzőjével, s a forrása kilétét eltitkoló Szolzsenyicin azt állította, hogy Frenkelt Moszkvába vitték, ahol Sztálinnak és Kaganovicsnak is előadta elképzeléseit.
Mindenesetre a táborában őrei szuperlatívuszokban kezdtek beszélni róla, idő előtt szabadlábra helyezték. Frenkel börtönigazgató lett, börtöne részvénytulajdonosává vált a Karéliai Közösségi Bankban, és különböző, sikeresen megvívott gazdasági harcot mutatott fel más, állami vállalatokkal szemben is.
Frenkel mint valami menedzsmentkonzultáns vette kezébe a tábor ügyeit, és racionalizálta a termelést, lefaragva a rabok eddig elért kulturális vívmányait.
Sztálin gigantomán elméletének, tervének – a Fehér-tengert a Baltival összekötő hatalmas csatorna építése a túlnyomórészt gránit alapú vidéken keresztül, annak ellenére, hogy a csatorna építését kísérő káosz már-már mitológiai jelleget öltött – vezetése Naftali Frenkel kezébe került…
Anne Applebaum: A Gulag története
Európa Könyvkiadó, Budapest, I–II. kötet
Fordította Tomori Gábor
124×183 mm, kötött, 1212 oldal
Szekszárdi Nyomda
ISBN 963 07 7656 1
Fülszöveg
A GULAG, a szovjet koncentrációs táborok gigantikus hálózata 1972-ben vált ismertté a világ közvéleménye előtt, amikor megjelent Alekszandr Szolzsenyicin háromkötetes munkája: ez a mű akkor óriási hatással volt a világ szellemi életére, és úgy tűnt, a kommunista rendszerekkel kapcsolatos minden illúziót szétfoszlat. A Szovjetunió összeomlása óta memoárok és tanulmányok százai jelentek meg a témáról, s részint ezeket az újabban előkerült forrásokat is használva, részint saját történelmi kutatásai nyomán Anne Applebaum amerikai újságíró és történész elsőként vállalkozott rá, hogy megírja a GULAG átfogó történetét: bemutatja a szovjet munkatáborok előképeit a cári Oroszországban, létesítésüket közvetlenül a bolsevik forradalom után, terjeszkedésüket és működésüket – s végül felszámolásukat a gorbacsovi peresztrojka idején.
Applebaum könyve minden tekintetben dokumentált, szigorú történészi munka, s ugyanakkor mindvégig kiérezni belőle az áldozatokkal való együttérzést; legnagyobb erénye talán az, hogy a szerző kifejezetten a lágerfoglyok szemszögéből mutatja be a GULAG történetét: az ő életükre, szubkultúrájukra, szenvedéseikre koncentrál. A GULAG az idők során államon belüli állammá változott, majdhogynem külön civilizációvá – jóllehet a sztálini korszakban (s a könyv ezt is bemutatja) az egész Szovjetunió egyetlen hatalmas kényszermunkatelep volt –, saját törvényekkel, szokásokkal, irodalommal, folklórral, szlenggel és erkölccsel.
A szerző, miután kronologikusan bemutatja a GULAG „fejlődését” – azt, ahogy a vörös terror eszközéből fontos gazdasági funkciókat betöltő, az egész országot lefedő hálózattá változott –, témáról témára mutatja be a GULAG-beli élet különböző aspektusait: a lágerfoglyok különböző csoportjait, a túlélési stratégiákat, a szexuális viszonyokat, a szökéseket és lázadásokat…
S Applebaum egyúttal arra a nyugtalanító kérdésre is választ keres, miért maradt a GULAG viszonylag ismeretlen mind a Szovjetunió népei, mind a Nyugat történelmi emlékezetében?
