Joe Cocker az arénában
(a papiruszportal.hu archívumából [2011])
Szerző: terminátor
A 66 éves, Golden Globe-, Grammy- és Oscar-díjas énekes új, tavaly őszi stúdióalbumát (Hard Knocks) szellőzteti egy ráadásturnén szerte a világban, így kikötött nálunk is, június 5-én lépett föl a Papp László Budapest Sportarénában. Kívánságműsort ígért a főként az idősebb és a középkorosztályból kikerülő közönségének.
A jellegzetes hang ezúttal is úgy szólt, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
„Nincs hangod? Használd az enyémet!” De neki van. Mi kell egy jó koncerthez? – sokszor feltesszük magunknak vagy másoknak a kérdést. A válasz nem mindig egyszerű, és zenéről lévén szó, az érzelmek erősen befolyásolják. Joe Cocker esetében azonban egyszerű a képlet: egyedi hang, jó dalok, alázatos csapatmunka. Nem több és nem kevesebb. Nem kápráztattak el a külsőségek: minimál díszlet fogadott, a háttér: téglafalon az új lemez címe; kivetítő nincs, fények is alig, a petárdát, pirotechnikát ez esetben felejtsük el.
Az igazi hátteret a zenészek adták: megbízható mesteremberek, akik kellő alázattal kísérik a hangot, elfogadják, hogy a koncerteken nem szólózhatják szét az agyukat, és a hangszeres tudásukból csak annyit mutathatnak meg, amennyit a számok szerzői engednek. De ez nem is olyan kevés. Jó érzékkel és ízlésesen felépített a műsor, mesterien adagolva a keményebb és a lágyabb részeket. Az előbbit erősítette a gitáros néhány szólója, a mutatós basszeres hölgy alapja és a Hammond jellegzetes, semmivel össze nem hasonlítható hangja. A soult és a lágyságot a zongora és a szaxofon, a szaxis „holtidejében” perkázott, sőt egy szám erejéig a tangóharmonikát is elővette. Persze nem baj, ha vannak jó torkú és lábú (esetleg hosszú combú) vokalisták, és az sem gond, ha miniszoknyában lépek a színpadra. Ám a szemnek ennyit, a többi a fülnek szól, a fülbe mászik.
Joe Cocker soha nem volt finnyás, és szívesen nyúlt bevált, eredetileg nem neki írt nótákhoz, számos feldolgozása sikeresebb lett, mint az alapszerzemény. Nála az interpretáció a legfontosabb – hogy messzire menjünk, mint a komolyzenei koncerteken –, mert úgy kevesen éneklik el ezeket a slágereket, mint ő. És mi, ahogy a világon másutt a koncertkörút telt házas koncertjein (nálunk ez az arénában messze nem teljesült), ezért megyünk el a fellépéseire: hallani akarjuk a hangot. Zenei ízléstől függetlenül tiszteljük őt, például megnézte őt Schuszter Lóri is. Nem várunk dobhártyát szaggató, polgárpukkasztó stb. produkciót, de deszkákat rengetőt igen. Azt a karcos, érzelmektől remegő hangot, ami az övé. Ebben az előadásban persze benne van az életút minden fénye és nyomora: átlagos munkásfiú átlagos szakképzettséget szerez (lakatos volt), de közben kis klubokban énekel, dorbézoló életmódot folytat, míg fel nem fedezik. Aztán jön az élet nagykanállal, viharos sikerek, például Woodstockban (például With A Little Help From My Friends), nagy zenekarokban énekel, dől a lé, és néha elveszti a kontrollt, a kaja, pia, nő szentháromságot megfejeli egyéb élvezetekkel is, amit a gázsija bőven lehetővé tesz. Ennek ellenére a kemény ütések után mindig feláll, és ma már nem száll el magától. És a hangja sem szállt el (nóta benne). Most is itt van a fülemben: Up Where We Belong, You Are So Beautiful, Summer In The City.
Heves kéz- és igen megfontolt lábmozdulatok, utóbbiak jórészt kimerültek a pontosan és kellő előkészítés után kivitelezett páros lábú terpeszugrásokban. Nagyjából annyit mozgott, mint egy másik rockhérosz, Ozzy Osbourne nemrég ugyanitt, igaz, ő a főkefét megszégyenítően locsolt, lankadatlan. Az egyik vokalistával előadott duettig Joe Cocker egyetlen szót nem soul a számok között, akkor tesz kivételt, az énekesnő nevét említi. A köszöntésre és a zenekar bemutatására majd egy órát kell várni, a tervezett csúcspont előtt. Sokunknak a 9 és ½ hét című film betétdala volt ez, szám előtt mutatta be együttesét. A You Can Leave Your Hat On önmagában is ütős, ki van találva, de másfajta plusz is fűződik hozzá, az utóbbi évtizedek egyik legingerlőbb színésznőjének (Kim) filmes jelenete. A dal egyeseknek a filmet, másoknak egy tíz évvel korábbi szerelmet, valakinek pedig biztosan az előző éjszakát juttatja az eszébe. Aztán jön „a másik”: Unchain My Heart. Záporoznak a jobbnál jobb songok kitűnő előadásban. Másfél óra kitűnő zene egy senkiével össze nem téveszthető hanggal. Bársonyos ütések, örömmel álltuk.
Egyetlen intermezzo nem kellett volna, de ez sem Joe vétke. Az egyik táncos kedvű nő (boogie a lábában) felállt a színpad elé helyezett széksorokból, s mozogni kezdett a talpalávaló zenére. Egy percet kapott, megjelent az egyenöltönyű, füleses biztonsági őr, és eltessékelte a dobogótól. Nehogy már felkeljen a 15 ezer forintos helyéről egy rockkoncerten! Biztos ez van az őr munkaköri leírásában, de ez akkor is a Rajnák-féle ifi park körülményeit idézi – remélem, a kötelező nyakkendőt azért nem vezetik majd be.
Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 5.
