Joe Blessett: Chillin’ out in Dark Places
Alexis Parsons: Alexis Parsons
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: Czékus Mihály
A multiinstrumentalista előadó, Joe Blessett albuma, a Chillin’ out in Dark Places valódi egyszemélyes produkció, azon túl, hogy a lemezre került műveket önmaga komponálta és egyedül adja elő, ő tölti be a hangmérnök és a producer szerepkörét is.
Alexis Parsons közelmúltban megjelent albuma a dzsessz iránti feltétlen elkötelezettségéről tanúskodik. Nagyon érdekes, hogy az anyag évekig lapult valahol egy „fiók mélyén”, és csak 2011-ben került elő.
Joe Blessett: Chillin’ out in Dark Places
A multiinstrumentalista előadó albuma, a Chillin’ out in Dark Places valódi egyszemélyes produkció, azon túl, hogy a lemezre került műveket önmaga komponálta és egyedül adja elő, ő tölti be a hangmérnök és a producer szerepkörét is.
A lemezt hallgatva gyorsan kiderül, hogy egy kísérletező kedvű zenésszel van dolgunk. Ebből fakadóan az általa képviselt zenei stílust nehéz kategorizálni (a nemzetközi szaksajtóban leginkább smooth jazz előadóként tekintenek Blessettre.) Olyan keverék zenei nyelvet beszél, amelyben éppen úgy helye van a funkynak, mint az elektronikus zenének és a dzsessznek, valamint a speciális hangeffekteknek.
A repertoárban található számok játékidejét tekintve az embernek olyan benyomása van, hogy ezek a felvételek valamelyik tengerentúli dzsesszrádió megrendelésére készültek. Igaz, erről szó sincs, de a szerzemények a négy perc alatti játékidejükkel és a hangzásvilágukkal az úgynevezett „rádióbarát” kompozíciók közé tartoznak. Minden bizonnyal az albumról a következő számokat játsszák legtöbbet a tengerentúlon: Tell Me Something, Help Me Pray, Better Days, Slayers and Prayers, Friends, Wines and Good Times. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen ezek a számok viszik a vállukon az albumot. Leginkább ezeknél éreztem én is, hogy a komponista-zenész gondolatai eljutnak hozzám.
Kétségtelen, hogy Blessett nagy erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a lemez az elejétől a végéig tökéletes legyen, de sokkal értékesebb lehetett volna a végeredmény, ha nem aprózza el magát a sok feladat között. Nem véletlen, hogy a legtöbb művész csak az előadásra és a komponálásra összpontosít…
A klasszikus dzsesszhagyományokhoz ragaszkodók számára nem lesz igazán könnyen fogyasztható a produkció. Azoknak, akik nyitottak a zenei innovációra, sok izgalmas percet tartogat ez a kiadvány.
Alexis Parsons: Alexis Parsons
Az amerikai énekesnő, Alexis Parsons életében két olyan város is jelentős szerepet játszott, amelyeket gyakran a dzsessz fővárosaként emlegetnek. Az egyik Chicago, ahol született, a másik pedig New York, ahol felnőtt. Ennek fényében nem meglepő, hogy gyorsan megfertőzte őt a dzsessz. Az énekesnő közelmúltban megjelent albuma a dzsessz iránti feltétlen elkötelezettségéről tanúskodik. Nagyon érdekes, hogy az anyag évekig lapult valahol egy „fiók mélyén”, és csak 2011-ben került elő. (A felvételek egy része 2006-ban, a többi 2008-ban készült.)
A produkció mind a zenei felállás, mind pedig a repertoár tekintetében a klasszikus forgatókönyvet követi. Vagyis Parsons örökzöld melódiákat énekel Frank Kimbrough zongorakísérete mellett.
A nyolc dal között olyan jól ismert és közkedvelt szerzemények kaptak helyet, mint például a Hello, Young Lovers (Rodgers–Hammerstein), az Only Trust Your Heart (Carter–Cahn) és a You Must Believe In Spring (LeGrand – A. Bergman – M. Bergman).
Parsons lemezét hallgatva leginkább egy luxusszálloda bárja jut az eszünkbe: visszafogott fények, pazar bútorok, egy Steinway & Sons zongora és elegáns ruhák (a vendégeken és a művészeken egyaránt). Ebben a high society környezetben szólal meg az énekesnő műsora.
Az albumról két dalt szeretnék kiemelni. Az egyik a Lazy Afternoon, a másik pedig a lemezt záró You Must Believe In Spring. Ezekben tapasztalhatjuk meg leginkább azt, hogy az előadó milyen méltóságteljesen – szinte utánozhatatlan módon – képes „kicsomagolni” a kompozíciókat. Úgy tűnik, ezek a dalok állnak a legközelebb az előadó személyiségéhez. Alexis Parsonst csábító hallgatni az elejétől a végéig.
Az album érdekessége még, hogy egy szám erejéig (She / Marianne Faithfull – Angelo Badalamenti) az énekesnő egy rövid kirándulást tesz a dzsesszen kívüli világba is.
