Marilyn Horne-nal
a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: Lehotka Ildikó
Albert Roussel neve nem forog közszájon hazánkban, annál inkább Franciaországban, ahol az egyik legnagyobb XX. századi zeneszerzőnek tartják. A fiatalon árvává vált fiút rokonai nevelték, nagyapja halála után nagynénje és férje. A tragikus gyermekkorból nem a zene volt a kivezető út, hanem – a lengyel születésű Joseph Conrad angol íróhoz hasonlóan – a tenger iránti szeretet és a matematika. Míg a matematikai érdekességek megjelentek zenéjében, a vízhez való ragaszkodás egyáltalán nem szerepel Rousselnél.
39 évesen diplomázott Vincent d’Indynél, és a főiskolán maradt tanárként. Előszeretettel nyúlt különleges témákhoz, azonban tengeri, vízi zenét sose írt. A Bostoni Szimfonikus Zenekar 50. évfordulójára Sztravinszkij, Prokofjev és Honegger mellett őt is felkérték egy mű írására. Roussel tengerészként, vöröskeresztes önkéntes mentőautó-vezetőként – ahogy Hemingway is –, tüzérségi tisztviselőként is dolgozott, bár anyagi jólétben élt. 59 opusszámmal megjelölt műve van, a műfaji sokszínűség jellemző a zeneszerzőre. Négy szimfóniája, balettjei mellett a Padmâvatî a legismertebb műve. A magyar nyelvű zenei írások közül nem sokban találjuk meg Roussel nevét, pedig jobb sorsra lenne érdemes.
A XX. század eleje rendkívül sokszínű volt a zenében, a keleti hangzásra való törekvés szinte minden komponistát inspirált. A minél egzotikusabb téma szinte követelmény, hiszen arra figyel a közönség, egy operánál a látvány sem utolsó, a Padmâvatîhoz Gauguin stílusú jelmez is társult. A dzsessz teljes vértezetében megjelent a klasszikus zenében, az európai népzenével egyetemben. De hódít a Debussy–Ravel-vonal is, Richard Strauss, Mahler, Bartók, Schönberg is ekkor írja műveit. Nehéz kitűnni az illusztris társaság mellett.
Albert Roussel Padmâvatî című opera-balettja hindi témát dolgoz fel, sokak szerint inkább balett, mint opera, van, aki egyszerűen, sokatmondóan egyiknek sem, hanem különlegességnek nevezi. A zenekarkezelés, hangzásvilág mindenesetre ezt igazolja. Hogy miért nem játsszák úton-útfélen, arra a mű nehézsége a magyarázat, a belefektetett energia nem térül meg. Rengeteg zenei ötlet rejlik az operában, megejtő a hangszerelés, a kórushangzást is a Debussy-féle impresszionista köd lengi be, zenekarszerű, a sóhajok, finom, elmosódott részletek mellett a dübörgő, messze hangzó tablók sem hiányoznak. Az 1918-ban befejezett opera azonban nem egységes, túlságosan egyediségre törekszik, ezzel nem is lenne baj, de az ötletek nincsenek kibontva. Egy-egy morzsából nem áll össze a kétkilós vekni, a kétfelvonásos opera. A couleur locale túlzottan kiemelkedik a zenei anyagból, Ravel Shéhérazade-jában vagy Richard Strauss József-legendájában jóval homogénebb a dallamszövés. A nehéz ének- és zenekari szólamok sem kedveznek a darabnak. Az énekszólamok szinte énekelhetetlenek, nem dallamosak, a hangfajok magasságai keverednek. Egy-egy rövidebb részlet megejtő, a zenekari betétek sokkal magasabb szintűek. A hangulatábrázolás csapongó, viharos hullámok borulnak a fejünkre szinte előzmények, legalábbis nem kibontott előzmények után. Kevesebb többet ért volna, azonban egy egészen új világba csöppenünk az opera szárnyain. Rabul ejt a zene, ha beleilleszkedünk a hol orientális, hol a 19–20. század fordulóját idéző dallamfordulatokba, mindig előbukkan valami olyan csoda, ami még nem szerepelt a zenei megfogalmazásokban. Érdemes kisebb egységekben ízlelgetni a zenét, nagyszerű részleteket találunk. A Capitole de Toulouse Zenekar Michel Plasson irányítása alatt megkísérli ezt a jó százperces művet kiaknázni, szép pillanatok éppúgy előfordulnak, mint kidolgozatlanok. A tizenhét szólistát foglalkoztató opera monumentalitása nem sérül, de az összedolgozás, a homogenitás, így a nagyobb egységek íve nem bontakozik ki. Karakteres a Harci tánc, hangulatos A rabszolgalányok tánca, a második felvonásbeli Pantomim. A kórus feszítő drámai ereje szinte jelenetről jelenetre előtérben van, de sokszor bizonytalan az intonáció, minden szólamban.
José van Dam mint Alaouddin, a mongol szultánok erejével, szinte kegyetlenségével énekel, sötét, imponáló hangja kiváló a szerepre. Kevéssé meggyőző Nicolai Gedda, aki Ratan-Sen, a herceg, Padmâvatî férjének szerepében jelenik meg. Ha a herceg teszetoszasága a fő jellemző, akkor persze jó a hangi alakítás, de a történet és az elképzelésünk szerint egy keleti herceg határozott, sötétebb hangú karakter. A mellékszereplők közül Charles Burles éneklését érdemes megemlíteni, a Padmâvatî csodálatos szépségéről szóló dalt (Brahmin dalát) igazi érzékiséggel tolmácsolta. A címszerepet éneklő, fantasztikus Marilyn Horne hangja a lehető legideálisabb a zenei anyaghoz, nem nagyon tudnék mondani olyan énekesnőt, aki egyesíti a világszép Padmâvatî karizmatikus egyéniségét és hangszínét. Kellő erő, tartás, szuggesztív megjelenítőképesség árad a sokszor álló szövethez, a hangszín a bekövetkező tragédiát is hordozza. Ebben a szerepben is kiváló teljesítményt kapunk Marilyn Horne-tól.
Az 1983-ban készült, most újra kiadott lemezt érdemes felfedezni, izgalmas pillanatokat, forró keleti-impresszionista hatást, imponáló zenekari képeket, Debussy-féle énekbeszédet, a francia nyelv varázsos hangzását és mindenekelőtt Marilyn Horne elképesztő, tenorokat zavarba ejtő hangszínét élvezheti kezdő, haladó vagy zenei csemegére vágyó zenebarát.
Albert Roussel (1869–1937)
Padmâvatî op. 18 – opera in two acts (1913–1918)
Felvétel: 1982. november 17–19., 1983. július 1–3.; Halle aux Grains, Toulouse
2 CD
Összidő: 53:15 + 49:58
EMI Classics 3 81867 2
Comment on “Albert Roussel: Padmâvatî”