MET-közvetítés az Urániában
a papiruszportal.hu archívumából [2011]
Szerző: szabói
A Metropolitan-közvetítések sorában Mozart Don Giovanniját nézhette meg az érdeklődő, az Uránia moziban is. Az operák operája – ahogy nevezik ezt a csodazenét – fantasztikus előadásban került az operaszínpadra, és a XXI. századi technika folytán a mozikba. Maga Mozart így írt a Don Giovanniról: „Valahányszor a zongorához ülök, hogy új operámon dolgozzam, abba kell, hagynom, mert túlságosan mélyen felkavarja érzelmeimet.” Talán nem túlzok, ha Mozarttal egyetemben a hallgató érzelmeit is felkavarja az alapvetően drámai cselekmény, mely bőven van fűszerezve gondtalan dallamokkal.
Az 1787. október 29-én, Prágában bemutatott Don Giovanni (avagy a megbüntetett szédelgő) librettóját a világfi, majdnem szélhámos Lorenzo da Ponte írta, a szöveg szellemes, gördülékeny, a történet alapja a Don Juan-mítosz, az irodalomban elsőként Tirso da Molina nevét kell említeni, később Moliére és Goldoni is foglalkozott újabb változattal. Da Ponte Giovanni Bertati szövegére támaszkodott, ezt korábban már megzenésítették, a zene és szöveg egysége a Mozart–Da Ponte-páros darabjában egészen egyedülálló.
Az opera megjelölése dramma giocoso, mind komikus elemeket, átöltözést, háttérben való éneklést, furfangot, mind rendkívül sűrű drámaiakat tartalmaz, mindezt olyan mívesen, hogy nem tud állást foglalni a hallgató, vajon ez dráma, vagy vígjáték, komor, kissé meseszerű véggel, melyet az epilógus majdnem semmissé tesz. A szereplők különböző világának erkölcsi megformálása nemcsak a szövegben, de a zenében is követhető, talán Leporellóé a legplasztikusabb: szeretne úr lenni, néhány áriájában, rögtön az opera első vokális része a nemesi (mannheimi) jellegű dallamot tartalmaz, később a Regiszterária is. Az arisztokrácia bírálata is egyben a mű, hiszen Don Giovanni (egy ideig) büntetlenül szédíti a nőket, tör be hálószobájukba, legyenek szolgálólányok, vagy donnák, és ne felejtsük el, hogy gyilkos is. Erkölcsi felmentést talán a zene ad, no és Mozart megbocsátó, kikacsintó szelleme.
A zene végig nagyszerű, minden egyes ária, együttes remekmű, ahogy a nyitány is. A drámai feszültség a második felvonás végén szinte tapintható, hihetetlen plasztikusan valósítja meg Mozart a klasszikus zene (a romantikuséhoz képest igencsak korlátozott) eszközeivel nyelvén a döbbenetet, a halálfélelmet, a halált, a jelenlévők lelkében dúló feszültséget.
Don Giovanni szerepében Mariusz Kwiecien remekel, színészként is megállná a helyét. A két hete még beteg (egy próba során megsérült, operálni kellett) lengyel énekes jelenlétével is hódított, remek megjelenésű, valódi Don Giovanni-alkat. Éneklése nagyszerű volt, rendkívül kifejező, bár kevés (három) áriája van, de a párbeszédek, recitativók során bőven volt alkalom a nagytermészetű, léha, gátlástalan figurát úgy megjeleníteni, hogy azonosuljon a néző-hallgató vele, ne érezze bűnnek a gyilkosságot, a felelősség alóli kibújást. Kwiecien szinte végig a színpadon volt, ahogy szolgája, Leporello, Luca Pisaroni énekelte a szólamot. A Venezuelában született Pisaroni (aki Masetto szerepét korábban már énekelte) hasonlóan a szerepre termett, ahogy Kwiecien, eljátszottam a gondolattal, vajon ha szerepet cserélnének, milyen lenne az előadás, valószínűleg úgy is izzó, férfias alakításokat, zenei formálást kapnánk. A két erőteljes bariton mellett Joshua Bloom Masettóként is inkább férfias vonásokkal képzelte el a parasztlegény szerepét, aki persze arra taníttatott, hogy a nemesek szava szent, és bár megpróbál tenni ellene, a szokás hatalma nagyobb. Pisaroni tökéletesen érzékeltette áriáiban, hogy ő is képes lenne Don Giovanniként élvezni az életet. A férfi szereplők közül Ramón Vargas Don Ottaviója hihetetlenül gyönyörűen megoldott szerep volt, zenei értelemben, a két áriája, az utólag az operába emelt, az operairodalom egyik legszebb áriájaként számon tartott Dalla sua pace, melynél talán az Il mio tesorót énekelte még éteribben. Fantasztikus volt hallani, hogy a tesztoszteronnal jócskán átitatott szerepek (talán a kormányzó is idetartozik) mellett-mögött-felett egy ilyen volumenű tenorista, szerep is jelen volt, de mindenféle szépelgéstől mentesen, csodás pianókkal, nagy frázisokkal. A Kormányzót Stefan Kocan keltette életre, illetve halálra, a hang öblös, telt, tekintélyt parancsoló, mi több, állhatatos.
A hölgyszereplők közül Donna Elvirát Barbara Frittoli énekelte, hihetetlen jól, kevésbé bosszúállóan, hisztisen a darab elején, inkább a női vonásokat kiemelve. Ez a megoldás nagyon tetszett, nem kell feltétlenül egy eszét vesztett személyt megjelentetni, így a figura lágyabb, de talán kiteljesedettebb volt. Hangja a magasabb régiókban gyönyörű, biztos. Úgy éreztem, talán neki kellett volna Donnát Anna énekelnie, épp a biztos, szépen szóló magasságok miatt. Donna Anna Marina Rebeka volt, az ő éneklése egy kicsit halványabb volt a többiekénél, de ez az alakítás más produkcióban kiemelkedő lett volna. A díszítések nem mindig voltak pengeélesek, a hang a felső regiszterben – különösen a darab közepén – sokszor kicsit erőltetettnek hallatszott. Zerlina szerepében Mojca Erdmann énekelt, a remek külső mellett hajlékony, nagyon kifejező hangja és szerepformálása a két női szereplő mértó társává emelte. Zerlina kacér, de mégis szende volt, és a végére bosszúvágytól fűtött, ahol már nem számított a társadalmi különbség, csak a címszereplő büntetése. Mojca üde hangja Erdei madárként a következő MET-közvetítésen, a Siegfriedben is megcsodálható.
Az énekkar remek volt, a zenekar nem mindig. A nyitány (a míves zenét Mozart csak a legutolsó pillanatban írta meg) – James Levine helyett Fabio Luisi irányításával zajlott az előadás – zötyögött, pontatlan volt, nem hozta azt a hangulatot, mely a darabot összegezte volna. Hasonlóan hiányérzet maradt az emberben a kőszobor-jelenet után, a drámai megoldást egyedül az énekesek kínálták, kevés volt a szünet, cezúra.
A rendezés sok teret adott a képzeletnek, csak minimális díszletet láttunk, itt is az énekesekre, a színészi megoldásokra került a hangsúly, amit nem is bántunk. A jelmezek szépek voltak, a táncjelenetek vidámak, harsányak.
Mindent egybevetve, egy rendkívüli előadást láthattunk, olyat, mely emlékétől, s a mozarti zenétől nem szabadul az ember.
