a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Lehotka Ildikó
Giuseppe Verdi egyik legkedveltebb operája ritka érdekes előzmények után íródott. Egy francia archeológus, bizonyos Edouard Mariette olyannyira elmerült az etióp királylány és az egyiptomi hadvezér kitalált szerelmi históriájában, hogy érdemesnek tartotta megörökíteni az utókor számára egy elbeszélés keretén belül. Sok csavar után Camille du Locle a Don Carlos egyik szövegírója, a novella szüzséjét kínálta Verdinek, de a zeneszerző végül jól bevált szövegkönyvírójára, Ghislanzonira bízta a librettót. Tán egy opera szövegére sem fordított Verdi annyi figyelmet, mint az Aidára.
Különböző történetek kaptak szárnyra a felkérést illetően, a Szuezi-csatorna megnyitójára nem készülhetett el megfelelő szövegkönyv hiányában. A tervezett bemutató is elmaradt a német–francia háború miatt. A bemutatóra végül 1872. február 7-én került sor Kairóban. Soha nem volt látvány fogadta a bemutató nézőit, a siker nem maradhatott el sem itt, sem a Scala-beli előadáson.
Az Aida zenéje leginkább a nagy tablókat részesíti előnyben. Az énekeseknek nem feltétlenül kell csillogniuk minden pillanatban, a zenekar nem szorítkozik kíséretre. A cselekményt nem a recitativókból követhetjük, a hangulati elemek kifejezésében a zenekar és az énekesek egyformán kiveszik a részüket. Bravúráriák nem szerepelnek, ahogy a korábbi Verdi-operákban, a zene folyamata nem (sokszor) törik meg. Mindennek van előzménye, egymásra épülnek a dallamok és a szöveg, bár a megállások, kórusjelenetek, balettek hagynak időt a kompakt zenét pihentetni. Az egyiptomi, illetve etióp kolorit csak vázlatosan, jelzésértékkel, erősen európai köntösben szerepel.
Az EMI által harmadszor kiadott, 1967-es élő felvételen a kor vezető énekeseit hallhatjuk, a címszerepet Birgit Nilsson énekli. A nemrég elhunyt hangfenomén némi csalódást kelt, különösen többi szerepének ismeretében. Természetesen hihetetlen átütőerejű hangja itt is jól érvényesül, ám nagyon sok az intonációs bizonytalanság, szinte minden számban, ahol énekel. Sok a mellhang, a váltást különösen jól lehet hallani. A mély hangok kopottak, erőtlenek, fénytelenek. Hogy mégis a harmadik kiadásra kerül sor, azt a drámaiság végtelen és mindenre kiterjedő ábrázolása, a zenei megfogalmazás kimagasló volta magyarázza, a rendkívül érzékeny reagálás a körülötte levők Verdi és Ghislanzoni által megírt történéseire. Igazi Aidát hallunk, a nőt, aki rossz helyen és rossz időben lett szerelmes az ellenség egyik tagjába. Kétségek közt vergődik, apja és Radames közt kell/enne választani.
Amneris szerepében Grace Bumbryt halljuk. A csinos, fekete bőrű énekesnő Marian Anderson után az egyik első volt, akit elfogadott a közönség előítélet nélkül. A drámai mezzoszoprán szólam megformálása Nilssonéhoz hasonlóan nagyszerű, de sajnos a hibák is hasonlóak. A veretes mély tartomány hangi adottságai megkoptak, a magasabb hangok erőltetettek, emiatt is érezhető, hogy Amneris lesz a szerelmi háromszög vesztese. A hangerőt éles kontúrral pótolja, túl sok a tenuto hang, Nilssonnál is, ezt az akkor divatos kifejezésre vezethetjük vissza. Kevesebb drámaiság jellemzi szereplését, mégis hiteles Amnerist formál.
Egy szavazás szerint Franco Corelli volt a 20. század legnagyobb férfi énekese. Lehet ezen vitatkozni, hiszen van egy Pavarotti, egy Domingo, hogy csak a legismertebbeket említsük, de jócskán akadtak az említett éra elején is kiváló énekesek, és nem csak tenorok. A felvétel vitathatatlanul legjobb szereplője Franco Corelli Radamesként. Férfias hangja igencsak erős, hősszerelmes archetípus. Sokszor írtak Corelli és Nilsson legendásan rossz kapcsolatáról, vetekedéséről, gyanítom, hogy Corelli volt a nagyobb bajkeverő. A felvételen nem érezhető, hogy szokásához híven le akarná énekelni valamelyik szereplőt, de óhatatlanul kimagaslik közülük. Csodálatos zengésű és színű hangja telt, kiegyenlített, vivőereje szédületes, a hátán viszi az előadást, kezdve Radames románcától a tablók együtteséig.
Maria Sereni Amonasrója nem elég súlyos a szerephez, a királyi tartás nem mindig érzékelhető. Hangja azonban egyedi, nem vastag, nem túl sötét. Bonaldo Giaiotti a főpap, Ramphis szerepét énekli, nem taglóz le se a mély hangokkal, se a megfogalmazással. Egy főpap sokkal nagyobb befolyású, mint ahogy Giaiotti énekel.
Az említett észrevételek ellenére mégis azt kell mondani, hogy az előadás kiemelkedő, az élő felvétel tetemes hibáival. Sikerült azonban olyan feszültséget teremteni, hogy a látvány hiánya ellenére a szereplőkkel együtt lélegzünk, elhisszük a kissé faramuci történetet, a szerelem győzelmét és csak pillanatokra megélt erejét, a közös halált. Arra ugyan volt már példa, hogy a trónról lemondtak a szerelem kedvéért, de önként vállalt halálról még nem hallottam. A Zubin Mehta által vezényelt Teatro dell’Opera zenekara maximális teljesítményt nyújt, kiválóak a hangulatábrázolások. Az énekesek szólamát alátámasztják, kiegészítik, de sohasem tolakodóan. Nagyszerűen szólnak az Aida-trombiták, a félrecsúszott intonáción elnézően mosolygunk. A kórus jól szól, határozott, pontos.
Zubin Mehta kézben tartotta az előadást, a nehéz természetű énekesekkel sikerült olyan összhangot teremteni, ami ilyen ihletett előadásban csúcsosodott ki.
A kísérőfüzetben számokról számokra követhetjük nyomon a történéseket. Az angol és francia nyelvűben a második cédén a 18 track azonban 24 részben kap magyarázatot. Szintén apróság, hogy az első lemez papírborítója szinte csak kék színekből áll, a másodikéban lilás árnyalat is szerepel. Az első lemez színe viszont lilás, a másodiké a kék, én bedőltem ennek, és összekevertem a korongokat, de legyen ez az én bajom.
Verdi: Aida
Birgit Nilsson, Franco Corelli, Grace Bumbry, Mario Sereni
Coro e Orchestra del
Teatro dell’Opera di Roma
Zubin Mehta
0946 3 58645 2 6 (2CD)
Comment on “Aida és egy letűnt kor nagy énekesei”