a papiruszportal.hu archívumából [2017]
Szerző: szabói
Kevés figyelmet kap Schubert első négy szimfóniája, pedig mindegyik remek a maga nemében. Bár fiatalkori művek, mégsem nevezhetjük zsengéknek a darabokat. Sugárzik az életöröm a zene anyagból, az ifjúság gondtalansága szól ki a művekből. Végh Sándor és a Camerata Salzburg előadásában szólalnak meg a művek. Végh maga nagy tisztelője volt a zeneszerzőnek, kamaramuzsikusként is.
Végh Sándor nem csak hegedűművészként, majd az Új Magyar Vonósnégyesből kiválva a Végh Kvartett alapítójaként-primáriusaként egyaránt nagy hírnevet szerzett. A Zeneakadémián kamarazene-órákat tartott, hegedűt tanított, később Svájcba költözött. 1978-ban megalapította a Camerata Academiát, a salzburgi növendékei voltak az első tagok.
Végh Sándor eddig kiadatlan szimfóniafelvételeit hallgathatja meg az érdeklődő, a Kölni Filharmónia koncerttermében vették fel 1996. május 26 és június 2-a között – akkor az összes szimfónia megszólalt. E sorozatból hallgathatjuk meg az első négy szimfóniát, a kiadvány a BMC gondozásában jelent meg, Végh Sándor Schuberthez való kapcsolatáról olvashatunk a kísérőfüzetben, a szimfóniákról sajnos semmit (kíváncsi a lemezt birtokló a ritkán hallott szimfóniák elemzésére).
A felvételen szereplő négy szimfónia híven tükrözi a klasszikus szimfónia felépítését, mind a négy mű lassú bevezetéssel kezdődik (az V. szimfónia már nem), a zenei anyag nem kirívó, nincs meglepő Az I. szimfónia bája elvarázsolja a hallgatót, a nyitó tétel könnyedsége bár néha elfelhősödik, de szinte tapintható a tűz, a lelkesedés. Az ember persze észrevesz egy-egy beethovenes ütemet, haydni hangszerelési jellegzetességet, mozarti dallamosságot, de érezhető, hogy egy remek zeneszerző van születőben. A lassú tétel olvadékony, a hangszerelés finom, a menüett hangulatos, remek karaktereket hallunk, izgalmas a hemiolás szakasz a hangsúlyok miatt. A trió hamisítatlan bécsies dallam. Nagyon szépen szólnak a fafúvósok ebben a részben (is). Az ember a záró tételt hallgatva elképed, hogyan is tudott Schubert ilyen könnyed, játékos, majdhogynem humoros dallamot írni – melyet még Rossini is megirigyelhetett – fiatalon, mely a legrosszabb előadásban is bámulatos.
A II. szimfónia (B-dúr, 1815. március) nyitó tételének gyors szakasza imponálóan könnyed, itt is a dúr-moll motívumismétlés figyelhető meg. Izgalmas a főtéma könnyed szökkenése, a fafúvósok szólói, a nagy dinamikai vágások. Öröm, pezsgés hatja át a tételt, a fuvolák szinte visongó trillái különös ízt adnak a tételnek. A lassú tétel ezúttal is gyengéd, szinte simogató. A menüett annyira vaskos, amennyire kell, érezhetően haydnos. A trió oboaszólója találó, népies jellegű. A záró Presto melléktémája már igazi Schubert-zene. A Desz-dúrban induló kidolgozási rész hangneme pillanatonként változik, cikázik a 2/4-es tétel zenei anyaga.
A III., D-dúr szimfónia nyitó tételének gyors szakasza visszafogott tempóban szólal meg, így kissé méltóságteljesnek, mintsem kirobbanóan életvidámnak halljuk a tételt. A II., Allegretto tétel tempója így nem válik el nagyon élesen az előzőétől. A középrész szenzációs, szinte humoros, mindenesetre nagyon jól eltalált karaktert hallunk. A menüett remek, a hangsúlyeltolódás a fő részben egy virtusos dobbantást imitál. A záró tétel izgalmas zsizsegése, a lendület, az életöröm nagyszerű, bár a tempó itt sem a leggyorsabb, így viszont a szólamok jobban követhetők, több finomságot enged meg az előadóknak. A dinamika nem forszírozza a túlságosan nagy végleteket.
A IV., Tragikus szimfónia lassú bevezetése nagyon kifejező (talán erről kapta a szimfónia a melléknevét), a gyors rész zenei anyaga nagyon izgalmas, többek között a drámai szakaszok miatt. Nagyon jó a hangzásarány, a timpaniütések, -tremolók, a felső szólam nyugvópontjai adják meg a tétel sava-borsát.Gyengédséget, lágyságot, melegséget sugároz az Andante, a középrész jóval mozgalmasabb, Végh megteremti az ellentétet a részek között. A záró tétel kezdetének nyugtalansága remek megfogalmazásban szólal meg. Lenyűgöző a hangulatfestés, helyenként a schumanni hangot előlegzi meg (az előző tételben is) Schubert.
Végh Sándor elképzelése a korai Schubert-szimfóniákról kiforrott, éppúgy megjeleníti a vidám ötleteket, mint a komorabbakat, de sosem túlozva. Azt a pontot kereste a karakterek, tempók, dinamika tekintetében, mely irányt ad, féken tartja a túlzott fortéra, vagy éppen rövidebb, hosszabb hang játszására kínálkozó alkalmat. Mégsem nevezhetjük középútnak ezt a tolmácsolást, hiszen hozzáad a zenekar és Végh a darabokhoz olyasmit, amely egy kiegyensúlyozatlanabb előadáskor kilógna, vagy elveszne.
BMC CD 201
