a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Zeneakadémia programjai közt olyan sorozatokat is felfedezhetett az érdeklődő, melyek hiánypótlónak számítanak a koncertéletben. Az egyik ilyen az Összkiadás élőben elnevezésű, mely egy-egy szerző azonos műfajú darabjait mutatja be, esetenként több koncerten. A május 31-i esten Várdai István és Frankl Péter játszotta el Beethoven összes cselló-zongora szonátáját. A műsor tehát nem szabályos, nem is rövid, és az is különleges, hogy a két előadó közt éppen ötvenévnyi a különbség – egy rutinos, tapasztalt, nagyszerű zongorista, és egy fiatal, a sikert jócskán megízlelő csellista játéka maradt emlékezetes.
Érdekes és tanulságos egy-egy komponista egy műfajon belüli, azonos apparátusra írt műveinek meghallgatása, a szerző más-más életkorában írt darabjai alapján a műfajhoz való közeledésére is választ kapunk. Talán elmondható, hogy alig van olyan szerző, akinél nincs valamiféle fejlődés, szinte kivétel nélkül a későbbi műveik az erőteljesebbek. Így van ez Beethoven öt cselló-zongora szonátáinál is, a Nagy Frigyesnek ajánlott Op. 5-ös két darab bár nagyon jó, a zenei anyagot tekintve jóval egyszerűbb, mint a végletekig finom, szintén két darabot tartalmazó Op. 102-es, különösen a D-dúrnak vannak egészen különleges pillanatai. Talán az A-dúr, Op. 69-es szonáta a legnépszerűbb, a kezdő taktusok (ahol csak a csellót halljuk) lélegzetelállítóak.
A koncerten időrendben szólaltak meg a művek, először az F-dúr és g-moll szonáta. Az F-dúr I. tételének lassú bevezetésében elmaradt a robbanás, a zongora szólamát visszafogottnak éreztem, dinamikai és zenei szempontból is, egyenszabásúnak. A kidolgozási szakasz Desz-dúros része, majd a fughetta sem hozta azt a feszültséget, melyet a középső szonátától kezdve megkaptunk. A g-moll szonáta bevezető szakasza viszont nem az a súlyos, hosszadalmas, terjengős, drámai rész volt, ami sok előadásban hallható, fájdalmas, de mégis életközeli zenét hallottunk, lélegzetelállító pillanatokkal, a gyors rész lágyan indult, és a tétel végén szólalt meg az első nagy forte. A II. tételben a zongorát ismét kissé szerényebbnek, kevéssé játékosnak éreztem, a későbbi darabok fényében mintha rávezetésnek hatott volna a két mű.
A szünet előtt még az A-dúr szonáta szólalt meg, a zongora szólama kiváló karaktereket hozott, és izgalmas hangsúlyokat, melyek helyenként szinte vágtak a II. tételben. Itt a scherzótéma mindig másképp szólalt meg, remekül. Az E-dúrban induló záró tétel nyitó szakasza melegen, bensőségesen szólalt meg, az egész szonáta nagyon jól felépített volt.
A C-dúr szonáta I. tételének gyors része szinte robbant, ettől az egész feszültté-feszessé vált, a két előadó hihetetlen karaktergazdagsággal játszott, nagy szenvedéllyel. A D-dúr szonáta lassú tétele szinte elgondolkodtató, mély réteget érintő volt, a III. tétel pregnáns fúgája, majd a két téma egyidejű megszólalása hihetetlen szférába emelte a hallgatót.
A zsúfolásig telt Zeneakadémia (a színpadon is ültek hallgatók) közönsége hatalmas tapssal köszönte meg a nem mindennapi koncertet, Beethoven három variációsorozatából a Mozart-témára írt Tizenkét variáció hangzott el, rendkívüli könnyedséggel, játékosan.
Frankl Péter korát jócskán meghazudtolva játszott, gyöngyöző futamokkal, ha kellett, energikusan, vagy éppen csodálatos pianóval. A nagyon rokonszenves művész végig figyelt Várdai Istvánra, a két művész rendkívüli párost alkotott, nem volt alá-, fölérendeltségi viszony, élvezték a közös zenélést, és ezt a közönség is átélhette. Remek koncert volt, remek ismertetőfüzettel, melynek az illusztrációja inkább nagybőgőt mutat, mintsem csellót, a zongorához való méreteit tekintve.
