A mi Wertherünk

a papiruszportal.hu archívumából [2015]

Szerző: Lehotka Ildikó

Massenet Werther című operája nem tartozik a leggyakrabban játszottak közé, a szerző darabjai közül a Manon a legismertebb. A Werthert a szerző a Manon nagy sikere után komponálta, felkérésre, sikert is aratott, de aztán elveszett az operák végtelen tengerében. Itthon csak a bemutató után jócskán megkésve került műsorra, végre (az 1980-as Erkel Színház-beli sorozat után) a közönség is meggyőződhet a darab szépségeiről.

Ez a zene csodálatos, tele színekkel, az érzéseket ábrázoló rezzenésekkel, kontúrokkal (melyek néha éppen csak jelzésértékűek. Massenet hangszerelése figyelembe veszi az énekesek hangját, sosem akarja elnyomni a szereplőket. Kifinomult a dallamszövés, rengeteg rövid (és hosszabb) hangszerszólót írt Massenet, de ez nem tűnik öncélúnak, feleslegesnek. A stílus ötvözi a wagneri megoldásokat (vezérmotívumok) a Debussy-féle hangzással, de a francia nagyoperák hangja is kiérződik. Ízig-vérig francia zenét hallunk.
Az Operaház produkciója fantasztikus, rég volt ennyire összhangban zene, rendezés (Szikora János munkája), a darab különös hangulatának érzékeltetése. Magam a bemutató után még egyszer megnéztem a darabot, és nem csak a nagyszerű zene miatt.

A színpadkép lényegét eltolható képek adták, hol a Bailli-házat, hol a templomot, máskor kertet, szobabelsőt látunk. Egy kerti asztal néhány székkel, később egy pamlag van a színpadon. A jelmezek szépek, a világítás csak a legfontosabb helyeken lesz színes. Mindezek nagyon jól illenek egy olyan darabhoz, mely a lélek mélyét mutatja be, nem hivalkodik, nem akar előtérbe kerülni a látvány, a zenei anyag nem szorul támogatásra. Werther festőként van jelen (az is egyfajta művész), az utolsó felvonásban a vásznán hatalmas vérfoltot látunk. A darab során kétszer is van olyan jelenet, ahol a szereplő körülnéz, egyszer Bailli, mielőtt meghúzza többször a flaskát, később Charlotte a Werthertől kapott levelek olvasása előtt. Volt egy virágcsokor, melynek a funkciója nem volt világos, és a hóesés (a premieren jóval tovább tartott) érzésem szerint nem illeszkedett a képi világba, ahogy az arany-ezüst gyermekek megjelenése.

A kisebb szerepeket jól megoldották az énekesek, Le Bailli, a tiszttartó szerepében Busa Tamást hallottuk, az elnagyolt apafigurát (de az opera nem is róla szól) jól keltette életre. Színpadi jelenlétét vezénylése tette egyedivé, tökéletes mozdulatokkal irányította a gyerekeket. Johannt Egri Sándor énekelte, telt hangon, erőteljesen, Schmidt szólamát Szerekován János, Brühlmanét Irlanda Gergely tolmácsolta. Katchen figuráját Haris Nadintól hallottuk. A hat gyermek magabiztosan énekelte a karácsonyi dalocskát, jelenlétük mindig erősíti az opera hangulatát.

Sophie üde figuráját Celeng Mária énekelte, visszaadva egy fiatal lány hevességét, meggondolatlanságát, nővé válásának kóstolgatását. Celeng nagyon jól énekelt, kellemesen hozta Sophie lényét, bár helyenként több erővel, mint indokolt lett volna. Nagyon jól érvényesült Sopie bohósága Albert kissé merev figurája, Charlotte érettsége ellentéteként.

Haja Zsolt Albert szerepét énekelte, megbízhatóan, pontosan, ez alkalommal színpadi megjelenése jelezte jobban a vőlegény-férj tulajdonságait, a tekintélyt. Az énekes hangja talán kissé világos a szerephez, különösen annak fényében, hogy Charlotte szólama mezzo. Az előadás egyik nagy érdeme Schöck Atala Charlotte-formálása. Schöck Atala hangja csodálatos, de a csodálatos hang nem mindig elég, az énekesnő esetében az előadás mindig nagyszerű, ahogy most is tapasztalhattuk. Schöck Atala olyan nívón énekelt, hogy a világ bármelyik nagy operaházában sikert aratott volna. Zenei megfogalmazása híven mutatta be a hősnő vívódását, mindig tudta az énekesnő, mit miért írt a szerző, hogyan is lehetne azt a legjobban tolmácsolni. Fantasztikus tolmácsolást hallottunk és láttunk is.

A címszerepet Arturo Chacón-Cruz énekelte, aki egy megbízható énekes, láthatóan-hallhatóan jól megtanulta (megtanították) a szerepet. Hangja jó, vibratója gyors, jól győzi-énekli a magas hangokat (egyetlen helyen ment csak át falzettba), de érezhető, hogy a szólam nem szívből jön. Nem kaptuk meg Werther tépelődését, nem éreztük a mindent elsöprő szerelem kitörését: az I. felvonás végén hihetetlen erejű a kromatikus felfelé lépések sorozata, mely a zeneirodalom talán legérzékletesebb szerelmet ábrázoló részlete. A címszereplő nem képes kiaknázni a zenei anyag érzelmi töltetét, a zenekar hiába játszik csodálatos színekkel, láttató erővel, Chacón-Cruz nem vitt dinamikát a felfelé törő félhanglépések sorozatába. Hasonlóan hiányoltam a III. felvonás vörös világítással erősített szerelmi jelenetét, az énekes ott sem oldódott fel igazán. Sokszor a bevált mozgásklisét használta: terpeszben állt, ide-oda lépegetett, karjait széttárta, e nélkül is lehittük volna – persze megfelelő éneklésbeli árnyalatokkal dúsítva az énekes részéről – a figura hitelességét. Fülledt erotikát, végzetes érzelmet csak Schöck Atalától éreztünk. A záró felvonásban Chacón-Cruz azonban szépen énekelt, végre nem forte hallottuk hangját.

Michael Plasson vezényelt, hihetetlen szuggesztivitást kölcsönözve a zenének, apró rezdülések, rendkívül kifejező szakaszok segítették a darab szépségének felfedezését. A zenekar csodásan játszott, érzéki színekkel, kitárulkozó zenei megoldásokkal, kivételes alkalom volt ilyen hőfokú, minden részletre figyelő előadást hallani.