Chopin, az örök

a papiruszportal.hu archívumából [2014]

Szerző: Lehotka Ildikó

Chopin zongoradarabjai valószínűleg a képzeletbeli komolyzenei toplista elején vannak, számos felvétel elérhető. A színvonal vegyes, igazán újat mondó felvétel nem sok születik, François-René Duchable lemeze viszont ilyen. Chopin két etűdsorozata, az op. 10-es és az op. 25-ös figyelemreméltó a művész előadásában, nem is csoda, hogy a Warner újra kiadta az 1981-ben az Erato gondozásában megjelent kiadványt.

A két etűdsorozat 12-12 darabot tartalmaz, köztük slágerszámba menőt is, és van néhány, ami inkább csak kellemes a fülnek, mélyebb tartalmat ne keressünk benne, csak élvezzük a zenét. Az etűdök többsége valamilyen technikai problémára nyújt gyakorlási és egyben zenei megoldásbeli segítséget. 1830 előtt írta Chopin az első etűdciklust, 23 évesen, Lisztnek ajánlotta a darabokat, melyeket egy C-dúr nyit, c-moll zár, de semmiféle rendszert nem találunk a hangnemek között. A második füzér 1837-es, Liszt kedvesének, D’Agoult grófnénak dedikálva; Liszt és Chopin művészi és baráti kapcsolatát is jelezve.

Duchable nagyon jól megragadta az etűdök lényegét, hihetetlenül aprólékosan világítja meg a darabokat, de ez az aprólékosság nem töredezett. Játékáról nem a virtuozitás az első, ami az eszünkben jut – a művek nem könnyűek technikai szempontból –, hanem a finomság, az energia, a rendkívüli karakterábrázoló készség. Nagyon jól ábrázolja az erőt, a 11-es sorozat nyitó, C-dúr darabjában ez nyilvánvaló, másutt az energikusság a művész kifejezőeszköze, de ott sem a nyers erőről szól (cisz moll, op. 11. no. 4.). Izgalmas az a-moll (op. 11. no. 2.) etűd kromatikájának bemutatása, és ami a művész talán legnagyobb erénye, a zárások fantasztikus előkészítése. Szinte az összes etűdöt ki lehetne emelni a rendkívül átgondolt zárások miatt, csak néhány példát említenék: az op. 11. sorozat 4., 8. etűdje, az op. 25-ös ciklus 9-es, Gesz-dúr darabja.

Duchable másik figyelemreméltó képessége a költői, lírai, lágy karakterek megragadása, néha pontszerűen ábrázol, néha szinte szürrealisztikusan, másutt pasztellszínekkel, rengetegféle hangszín-, billentésbeli megoldással találkozunk (op. 10., no. 3. – ebben az etűdben nem használ túl nagy fortét, nem esik kísértésbe, ahogy más eladóktól néha hallhatjuk, az esz-moll, ugyanebből a sorozatból, a no. 9-es zárása). Chopin esetében a táncos karaktereknek nagy szerepük van, az etűdök közt is találkozunk táncos szakaszt tartalmazóval, az op. 10-es 3. etűdje középrészének balkéz-szólama ilyen, de izgalmas az op. 25. no. 3-as rusztikusan elegáns, elegánsan rusztikus megoldása. A drámaiság is szépen ábrázolt, bár ezek az etűdök, karakterdarabok nem erről szólnak leginkább. Duchable karakterei közt megtaláljuk a kacérat is, az op. 25-ös sorozat Gesz-dúr etűdje ilyen, szökkenő hangokat hallunk, játékos karaktereket, melyek azonnal megragadják a hallgató figyelmét, ebben a darabban a zárás is nagyszerű, nem megszokott. Szintén érdekes megoldással indul e sorozat utolsó előtti Viharetűdje, az egyszólamú fanfárjellegű téma akkordikus ismétlése lágyabb, majdnem visszhangszerű, majd vulkánként tör ki.

A művész nagyon jól ábrázolja a könnyedséget, nyugodtságot, a játékosságot, a szenvedélyességet, a nagy fortékat csak a legfontosabb pillanatokra tartja, inkább a középtartomány hangerejét és a halkat járja be. Kisebb daraboknál a feszültségkeltés sokszor nehéz, néha a zenei anyag nem a legalkalmasabb erre, mindenesetre a művész úgy interpretál, hogy nem lehet nem odafigyelnünk.
Rengeteg csodálatos megoldást élvezhetünk a felvételen, néhány apróságot (melyek nem befolyásolják a lemez nagy ívét) lehet csak kifogásként hozni: az op. 11-es Gesz-dúr, fekete billentyűs darabja kicsit összemosódik – valószínűleg a felvétel sem jó –, talán több hangsúly kellene, mindemellett a záró oktávfutamot, annak karakterét tanítani lehetne. Szintén összemosódik az op. 25. no. 2-es f-moll darabja, maga az etűd nem a legjellegzetesebb. A sorozatot nyitó Asz-dúr, Hárfaetűdben a zene lélegzik, előremegy, az intimitást, a költőiséget esetleg jobban ki lehetett volna bontani.
A felvétel csúcspontja a leghosszabb etűd, az op. 25-ös cisz-moll mű, gyönyörű előadást hallunk, a darab felépítése mintaszerű, a dallamok énekelnek – legyenek felül, középen vagy alul –, alátámasztottak, káprázatos belső, aprólékos dinamikai íveket hallunk, a két kéz játéka mindig a zenei anyag fontosságát emeli ki; ha a mélyebb szólamban van a dallam, azt helyezi előtérbe Duchable, nem szolgaian azonos a két kéz karaktere. Egyszerre önállóak a szólamok, de egymásból is építkeznek, egymásra épülnek.

Duchable a helyén kezeli a darabokat (a cím sem véletlenül etűd), nem lát a művekbe mást, mint ami a zenei anyagokban, a nagyrészt ABA-fomában van, nem akar extravagáns megoldásokkal élni. Egyedi az előadás, nincs utánérzésünk, az előadás minden pillanata izgalmas. Csak a legnagyobb szavakat lehet használni a lemez kapcsán.