Damiano Michieletto 2012-es elképzelését láthattuk
(a papiruszportal.hu archívumából [2016])
Szerző: Lehotka Ildikó
Új rendezésben, fiatal művészek közreműködésével került a színpadra Puccini Bohémélet című operája, egy majd nyolcvanéves, az 1937-es Nádasdy Kálmán-féle produkciót váltva. Bohémélet 2.0 a megkülönböztető cím, ez is sugallja, hogy leginkább a fiatalokat célozza meg az előadás, de a régi változatot is műsoron tartják. Az Erkel Színházban futó produkció a mai Párizst mutatja, a mai fiatalokat, érdekes, de nem meggyőző, és helyenként kissé sántító rendezést vett át az Erkel Színház, a rendező Damiano Michieletto.
Talán elvárt az az igény, hogy modern köntösben láthassunk veretes darabokat, igazodva a mostani életvitelhez, új rendezői gondolatokkal ismerkedhessünk, a rendezői színház is e felé mozdult. A fiatal, keresett, nemzetközi operarendező, Damiano Michieletto 2012-es elképzelését láthattuk az Erkel Színházba adaptálva (nem sokkal korábban Aribert Reimann Learje is átvett rendezés volt). Nagy nevekkel mentek az előadások, kiváló hangokat, tolmácsolást láthatott a Salzburg Fesztiválon a néző.
A február 21-i, Erkel Színház beli produkció fő érdeme az volt, hogy egy (el)ismert rendezést láthattunk itthon. Van olyan opera, melyhez ha jó rendezés társul, megmozdul az előadás, de olyan interpretáció is, hogy a legjobb rendezés mellett sem érzi a néző a mű szépségét. A Bohémélet 2.0 láttán-hallatán sok minden megfordult a néző-hallgató fejében, sem az előadás, sem a látvány nem nyűgözte le a jelenlévőket. A két részben játszott, négyfelvonásos opera a mai fiatalokat mutatta, mai öltözékben, a mai szokásokkal. Mimi cigarettára gyújtana (füvesre?), a színpadi viselkedés a hétköznapokat mutatta, a szerelem nem vulkánként tört ki. Majdhogynem nihilista fiatalokat láttunk, kirobbanó életkedv nélkül, a négy fiatalember mintha mindenféle egymásra figyelés nélkül „mondta volna a magáét”, Mimi betegsége nem taglózta le a szereplőket. De akkor miért éppen ez a mű szolgál a rendezői háttérnek? A mai korban valóban kevesebb figyelem jut az érzelmeknek, a szerelem nem hatalmas, nem életre szóló, a társas kapcsolatok csak ideig-óráig működnek, ahogy Mimi cigarettája is csak múló pillanat. Miminek kalapja van (a szöveggel ellentétben), és muffot kér halálos ágyán. Igen ám, de ha modernizálunk, akkor a muff szó jelentését más értelemben használják. E dráma éppen ezért nem feltétlenül a XXI. századé.
Fiatal énekesek keltették életre a Giuseppe Giacosa – Luigi Illica készítette történetet. Kellemes éneklést hallottunk mindenkitől, de nem marad emlékezetes az előadás. Rodolfo szerepét Boncsér Gergely énekelte, üzembiztosan, szép hangon. Boncsér színpadi megjelenése remek, jól hozta a fiatal, modern figurát, ahogy Sáfár Orsolya is Mimit. A zenei megvalósítás nagyon egysíkú volt, dinamikai szempontból Sáfár Orsolya tolmácsolása változatosabbnak tűnt. Egyikük sem tudta átadni a hatalmas érzelmeket, első felvonásbeli kettősük mindenről szólt, csak nem a szerelemről. A néző nem tudta magát beleképzelni az eseményekbe, a két szereplő csak kommentálta a történetet. A zenekar nagyon hangosan szólt, az első két felvonás száguldásként maradt meg emlékezetünkben.
Haja Zsolt énekelte Marcello szerepét, színt adva a karakternek, alakításában minden zökkenőmentes volt. A figura lényegét nagyon jól átadta, zenei megoldásai tetszettek. Schaunard-ként Nagy Zoltánt hallottuk, kellemes figurát nyújtott, de még maradt a szerepben kiaknáznivaló. Kiss András Colline-ja erőteljes alak, a Kabátária az est egyik legjobban tolmácsolt szakasza volt. A négy bohém férfi játéka ha nem is elementáris, de túlnyomó részt figyelemre méltó módon zajlott, bár kapkodást néha érezhetett a néző. Szakács Ildikó Musettája kicsit kacér, kicsit harsány színt kapott, a karaktert jól kibontotta az énekesnő, vokális szempontból szépen megoldott alakítást láttunk.
A kisebb szerepekre megfelelő énekeseket kértek fel. A gyerekkar üdén, tisztán szólt, a felnőttkar helyenként pontatlanul, biztos, hogy a későbbi előadásokra összeszoknak a szereplők. Kovács János dirigálta az operát, a hangszínek még nem tündököltek teljes pompájukban. A pezsgés sok volt az első felvonás elején, az utolsó felvonásban a szívszorító pillanatok hiányáért nem a zenekar és a karmester felelt.
Új rendezést kaptunk, úttesten való énekléssel, konténerrel, fiatalok viselte ruhákkal-jelmezekkel, de nem éreztük az ívet, mely a négy felvonást összeköti. Nagy elődök is énekelték nálunk a darabot, hihetetlen intenzitással, megélve a drámát, ez hiányzott a legjobban az estén.
