A szerencsés pillanat, Karfantázia
(a papiruszportal.hu archívumából [2013])
Szerző: Lehotka Ildikó
Beethoven műveinek is – mint a többi zeneszerzőéinek – megvan a koncerteken, lemezeken előadott listája, és csak ritkán lelünk olyan felvételt, vagy talál meg minket a mű, melyekre rácsodálkozhatunk. Hajlamosan vagyunk kényelmességből elfogadni a kínált repertoárt, holott a szerzői oeuvre sok-sok jó darabot kínál, nem egy esetben összehasonlításra is lehetőséget adva. Ezért is volt ragyogó ötlet a Naxostól, hogy Beethoven A szerencsés pillanat és a Karfantázia című kompozícióit megjelentette.
Bár Beethoven darabjainak nagy részét ismeri a zeneszerető, mégis kimaradnak olyanok, melyek jobb sorsra érdemesek. A Hármas versenyt még csak-csak hallja az ember, vagy a Karfantáziát, mindkettőről sok negatív dolgot írtak már, de megvan bennük – még ha csak pillanatokra is – az a zeneszerzői nagyság, amiért elismerik-elismerjük. Ritkán szólal meg a Missa solemnis, talán a IX. szimfónia hasonlóan himnikus jellege miatt, és az oratorikus műveket kissé háttérbe szorító műsorszerkesztésre is gondol az ember, a kantátákat szinte sosem hallani, legyen némelyik (jóval) gyengébb is. Maga Beethoven is érezhette – legalábbis következtethetünk erre abból, hogy a jelölése néhánynak opusszám nélküli –, hogy nem felel meg például a Kantáta II. József halálára (WoO. 87.), A Kantáta II. Lipót beiktatására (WoO. 88., mindkettő 1790-es mű) vagy a zenekar nélküli kantáták, a bécsi kongresszusra írt darab a maga felállította mércének.
Meglepetésként ért a Szerencsés pillanat (Der glorreiche Augenblick, op. 136.) zenei anyaga, az a heroikus megfogalmazás, ami itt tömören jelenik meg. A hattételes kantáta Európa „diadalmas pillanatát” fogalmazza meg. A szöveg Alois Weissenbach műve, a sebész maga is süket volt. Az 1815-ös bemutatót háromszor is elhalasztottak, csak november 29-én szólalt meg az európai méltóságok előtt, elhangzott még a Csataszimfónia és a VII. szimfónia is. Meg kell hagyni, Beethoven bőven írt uralkodóknak művet, A szerencsés pillanat pedig Európa egyesülését vetíti előre, de félre a politikával!
A Karfantázia 1808-ban hangzott el Beethoven szerzői estjén, az V., VI. szimfónia, a G-dúr zongoraverseny, a C-dúr mise két tétele és egy ária után. Az egyik korai dalára készült variációsorozat zongoraszólóját a zeneszerző játszotta, a fantázia egy improvizatív jellegű szólózongorás szakasszal nyit (Beethoven csak a mű kiadására írta le ezt a részt), melyet zenekari rész követ, a kórus viszonylag későn kap szerepet. A szöveg a szeretetről szól, a dallamban pedig könnyen felismerhetjük a IX. szimfónia Örömódájának dallamívét.
Mind A szerencsés pillanat, mind a Karfantázia valahol rokon utolsó szimfóniájával, sőt a Fidelióval, helyenként a Missa solemnisszel. A IX. szimfónia zárótételére gondolunk A szerencsés pillanat elején is a dallamív miatt, a himnikus hangvétel ebben a műben szinte természetes. A kantáta csellószólós második tétele az 1819–1823 közt írt op. 123-as Missa solemnis (bár az opusszám alapján korábbinak gondolnánk a Fantáziánál) hegedűszólós, bensőséges hangulatát vetíti előre, a III. tétel szinte a Fidelio Leonorájának megoldásait mutatja.
Mindkét műben Claire Rutter a szoprán szólista, a kantátában Vienna szólamát énekli, meggyőzően, szépen, a heroikus megoldást előtérbe helyezve. Kissé modorosnak éreztem helyenként a kantáta tenoristáját, Peter Hoare énekli a szólamot, Geniusét, de soha ne halljunk gyengébb énekest! Matilde Wallevik mezzója több kifogást is érdemel, az énekesnő helyenként sötétíti a hangját, esetenként nem vagyok meggyőződve arról, hogy biztosan énekli a szólamot az intonáció miatt, és esetlegesnek is tűnik az előadás. A Prófétanő szerepe csodálatos, a lassú szakasz bensőséges, a korálszerű rész rendkívül jól illik a tételbe, sajnos az előadás ezt nem tükrözi, a vibrato sem az igazi, a magas hangok élesek.
Stephen Gadd mint Vezető szépen énekel, biztonsággal, kifejezőn. Az V. tétel kvartettje a felvétel gyenge pontja, Wallevik miatt, aki a négyest megelőzően kétségeket ébreszt a hallgatóban teljesítményét illetően. A két énekesnő nem figyel egymásra, a mezzo nem alkalmazkodik a többiekhez, a két férfi énekes hangja viszont rendkívül jól illeszkedik. A tétel zárásának (és a következő felvezetésének) előkészítése sajnos nem eléggé átgondolt az énekesek miatt. Szépen szól a Westminster Boys’ Choir a záró kórustételben (benne a magyaros motívumízzel, az indulójelleggel, a kötelező fúgával és több reminiszcenciával).
A Karfantázia (c-moll fantázia zongorára, kórusra és zenekarra) besorolása az előadói apparátus miatt nem egyszerű, a Grove-monográfia nem a „kórusművek zenekarral”, hanem a „művek szólóhangszerre és zenekarra” kategóriába sorolta, a mai napig megkérdőjelezik az apparátus jogosultságát. Mindenesetre a mű kellemes, a variációsorozat izgalmas, variáció a IX. szimfónia zárótétele is, a dallamhasonlóság, -egyszerűség nyilvánvaló mindkét mű esetében. Míg a szimfóniában jóval kiforrottabb, érzékenyebb a variációs megoldás (a fuvolás változat szinte ötlettelen a fantáziában, a vonósnégyesszerű annál izgalmasabb, és nyitja meg az utat az első beethoveni hangzásig), itt inkább a játékosság dominál. A magyaros-janicsáros hangzás is megjelenik a fantáziában, az induló, a hiányos kürtmenet, az énekesszólók, végül a himnikus kórusrész, benne ugyanazzal a harmóniával, ami előkészíti a szimfónia záró ütemeit. Nem véletlen, hogy a szólóénekes, kórusos befejezés teret hódított a későbbiekben, a kortárs zenében is.
A zongoraszólamot Leon McCawley játssza, helyenként gyönyörűen, ilyen a mélyvonós szakasz, de helyenként pontatlan, a kvintolás résznél különösen, és az utolsó ütemekben. Kicsit bicegnek a triolás-duolás részek, de McCawley zongorahangja szép, tartalmas.
Mindkét felvételen a Royal Philharmonic Orchestra játszott és a City of London Choir énekelt, nagy vehemenciával, talán a kórus jobban tetszett egy hajszálnyival. A kantátában szereplő énekesek mellett hallhattuk Marta Fontanals-Simmonst és Julian Davist. Hilary Davan Wetton irányította az együtteseket, szólistákat.
Fantasztikus felfedezéseket tehetünk a két mű meghallgatása alatt, kibogozhatjuk, hogy melyik részlet hol bukkanhat fel újra, úgy, hogy mégis egyedi maradjon mindkét darab. Minden összefügg mindennel, Beethoven műveiben ezt is megtapasztalhatjuk.
Naxos, 2012, 8.572783
