Marilyn Horne: A Celebration
a papiruszportal.hu archívumából [2005]
Szerző: Lehotka Ildikó
90 éves a világ egyik legnagyobb mezzoszopránja. Aki egyszer hallotta énekelni, sosem felejti el azt a különleges hangot, magam az énekesnő rajongója vagyok. Egy korábbi írással tisztelgünk előtte.
Tizenhat éves lehettem, amikor egy Szokol zsebrádión először hallottam egy nem mindennapi énekhangot. Rossini-áriát közvetítettek a Hamupipőkéből. Azonnal megfogott az énekesnő különleges hangszíne az alsó regiszterben. Nem hittem a fülemnek, elromlott valami a rádióban? Azóta eltelt huszonöt év, és a mai napig a legnagyobb csodálattal tudom hallgatni Marilyn Horne felvételeit.
Legutóbb a közszolgálati televízión láthattuk az 1954-ben készült Carmen Jones című filmet, melyben az énekesnő volt Dorothy Dandridge énekhangja. A filmben Bizet Carmenjének történetét második világháborús amerikai környezetbe tették át, fekete bőrű szereplőkkel, a torreádort bokszbajnokká (Muszkli Miller/Husky Miller) léptették elő. Az operából csak Carmen nevét tartották meg és néhány ismertebb dallamot.
Maga a film a Broadway-musicalből készült, Hammerstein változatában, Otto Preminger átdolgozása nyomán, Dorothy Dandridge mellett Harry Bellafonte volt a másik főszereplő. Mivel musicalről beszélünk, ezért az operai énekhangot könnyedebbé kellett varázsolni.
Marilyn Horne ekkor még csak 20 éves volt, hangja inkább nagyon karcsú lírai szoprán, a későbbi felvételei alapján nem ismertem fel sem az előadásmódját, sem jellegzetes hangszínét, levegővételi technikáját.
A lírai szoprán hang hamarosan mezzoszopránná vált, az egyvonalas G hangtól lefelé férfihangszínezettel. Ezt nem töréssel valósítja meg, ez a fajta hangszín a fekete bluesénekesekre jellemző (egyikük elismerően említette a művésznő nevét egy bluestörténeti sorozatban).
A dupla cédé első korongján barokk áriákat hallhatunk, hármat Vivalditól, kilencet Händeltől. Marilyn Horne biztos stílusismerettel rendelkezik, a da Capo formáknál a visszatérésekben ízlésesen díszíti a dallamot. A barokk időkben a kor vezető kasztrált énekese, Farinelli le is jegyezte a díszítéseket, de Porpora, a korszak neves énektanára is foglalkozott ezzel. Az énekesnő férfiszoprán szerepekből válogatta ennek a korongnak az anyagát. Manapság Cecilia Bartolit tartják a legismertebb, legavatottabb, barokk zenét előadó énekesnek, aki ismeri művészetét, annak különösen figyelmébe ajánlom Marilyn Horne tolmácsolását.
A barokk opera – leginkább Vivaldi méltánytalanul elfeledett darabjai – manapság fénykorát éli. Egyrészt azért, mert historikus előadásmódra törekszenek mind a hangszeresek, mind az énekesek, másrészt pedig nagyon sok barokk mű várja, hogy lefújják róla a port. Annak idején ezek a darabok csak néhány előadást éltek meg, nagy részüket csupán a kiválasztottak élvezhették. A zeneművek írásakor a mennyiség sokszor a minőség rovására ment. Nem véletlen, hogy a zeneszerzők nemcsak egymástól, de saját maguktól is „kölcsönöztek”.
Marilyn Horne nemcsak bámulatos hangszínével, két oktávot zavartalanul ugró technikájával, hanem magabiztos, de nem magamutogató virtuozitással kápráztatja el a hallgatót. A lassú áriákban is nagyszerűt nyújt. Nem probléma a hosszú frázisok egy levegővel való éneklése. A kitartott hangokat is az utolsó pillanatig teljes intenzitással énekli, nem halkul el a hangja, nem kapkod levegő után. Nagyszerűen érzékelteti a drámai helyzetet, a reménytelenséget is. Még egy énekesnél sem tapasztaltam ennyire, hogy előadásának minden pillanata ennyire sűrített, tud élni a drámai lehetőséggel, forr, izzik a levegő, ha énekel.
A második cédé romantikus francia operaáriákból ad válogatást. A kilenc áriából csak kettő ismert a magyar operarajongók számára: a Csókária (Desz-dúrban) (Saint-Säens: Sámson és Delila) és A kegyencnőből Leonóra C-dúr áriája (Donizetti).
Bevallom, hozzám közelebb áll a romantikus zene, különösen az opera. Szabadabb a zenei kifejezésmód, nincsenek stiláris kötöttségek. A zeneszerzők kifejezetten egy-egy énekesnek írták a szerepet, figyelembe véve alkati, hangi adottságaikat. Több lehetőség nyílik a hangszínek, árnyalatok bemutatására, ezzel Horne élt is. Humorát megfigyelhetjük a két áriában is fellelhető Marseillaise-idézetben. Tökéletes technikája szintén megfigyelhető, talán még többet árul el ezen a korongon. Hamis hangot nem hallunk, de hamiskásat vagy bizonytalan intonációjút sem. Erőteljes hangja is ezen a lemezen mutatkozik meg igazán: érezhető, ahogy visszafogja, visszatartja, készülve az igazi csúcspontra. Természetesen pianói is magvasak, teltek. Vibratója soha nem kellemetlen, mindig egyenletes, levegővétele jellegzetes, de nem zavaró.
A legsikerültebb felvétel az előbb már említett Donizetti-ária. Sok felvételen hallottam (1920 körülieket is), de ennél jobbat még soha. A majd kilencperces ária sokrétű lehetőséget ad a művész személyiségének, énekesi kvalitásainak bemutatására. Horne hol őrjöng, hol szinte búg, érzelmi skálája kimeríthetetlen. A romantikus korszakban nem volt szokásos a díszítés, ő azonban ennél az áriánál egy oktávval lejjebb skálázik, bemutatva páratlan kontraaltját. Fantasztikus, a lemez legnagyobb pillanata.
A korong tisztelgés a hetvenéves Marilyn Horne előtt. A Vivaldi-felvételek 1977-ben, a Händel-áriák 1982-ben, a francia áriák 1984-ben készültek, a monte-carlói zenekart Lawrence Foster vezényli.
Marilyn Horne Bradfordban (Pennsylvania) született 1934. január 16-án. William Vennardnál és a legendás Lotte Lehmann-nál tanult.
Smetana Az eladott menyasszony című operájának Hata szerepében debütált1954-ben Los Angelesben, ugyanebben az évben szólóestet is adott. 1957-től a Gelsenkircheni Opera tagja, itt Giulietta szerepét énekelte a Hoffmann meséiből, Tatjanát és Mimit a Nyugat lányából, és Marie-t Berg Wozzeck című operájából. Marie szerepével tűnt fel 1960-ban a San Franciscó-i Operában, egy kolléganője helyett ugrott be. 1963-ban a Covent Gardenben is fellépett.
Az olasz reneszánsztól a 20. század zenéjéig minden stílusban otthonos.
1960-ban házasságot kötött egy amerikai fekete bőrű karmesterrel, Henry Lewiszal, 1965-ben született meg Angela lányuk, házasságuk az 1970-es évek közepéig tartott.
Hatvanadik születésnapján a művésznő alapítványt hozott létre (Marilyn Horne Foundation), mely a fiatal énekeseket támogatja.
Utolsó koncertjét 2000. január 16-án tartotta a Carnegie Hallban.
Marilyn Horne
A Celebration
Warner Classics
2564 61888-2
