Alexander Lonquich a Pannon Filharmonikusokkal
(a papiruszportal.hu archívumából [2008])
Szerző: Lehotka Ildikó
Zongoraművész és karmester vendégszerepelt a Pannon Filharmonikusok budapesti koncertsorozatának utolsó, május 16-i előadásán. Ebben persze semmi különös nincs, egészen addig, míg a zongorista és karmester személye nem ugyanaz. Szerencsés véletlen, ha mindkét szerepben ugyanúgy teljesít a művész, ez ritkán adatik meg, legutóbb Kocsis Zoltán és Schiff András varázsolta el a közönséget. Többnyire inkább a szóló, hangszeres szerep – amit tanult a zenész – győz a vezénylés felett.
Alexander Lonquich, a karmester-zongoraművész 16 évesen már versenyt nyert, kiváló sajtója van, ami persze másnak is. Hogy ez jelent-e valamit a mai világban, döntse el mindenki maga, reklám- és impresszáriófüggő az írások, cikkek halmaza. A nagy orosz csellistától, Pjatigorszkijtól is kértek kritikát, boldogan mutatta őket, a szerződtető fél azonban a negatívakra volt kíváncsi. Lonquich imponáló zenekarokkal, szólistákkal adott koncerteket, készített lemezeket, kíváncsi voltam, mit takarnak a felsorolások, a kettős szerep.
A műsor Beethoven G-dúr zongoraversenyét, Wolfgang Rihm Ländler 13 vonósra című 1979-ben keletkezett művét, valamint Schumann IV., d-moll szimfóniáját kínálta. Hagyományos kínálat, eredetileg a művek egymásutánja is (Rihm Ländlere után jött volna a zongoraverseny), csipet fűszerrel, amit Rihm műve képviselt (volna, ha jó lett volna a darab).
Beethoven G-dúr zongoraversenye a Budapesti Tavasz Fesztivál keretében elhangzott, a nagyszerű Radu Lupu és a Fesztiválzenekar tolmácsolásában. Alexander Lonquich a régi hagyományokat felidézve a zongora mellől vezényelte a zenekart. A versenymű a szólóhangszer öt ütemével indul, rendhagyó módon, rögtön a legbensőbb érzelmekkel áll elő Beethoven. Lonquich az első akkorddal késztette a hallgatót arra, hogy csak a zenére figyeljen. Zongora és zenekar egy hullámhosszon volt, egybetartoztak a szólamok, közösen lélegeztek. A versenymű viszonylag rövid középső tétele egymás mellett való elbeszélés, majd párbeszéd érzékeltette a zenei anyagnak tulajdonított jelentést: Orfeusz könyörgését és útját az alvilágba. A zenekar ágált, a zongora könyörgött, visszafojtott lélegzettel figyeltük, a záróhang késleltetése a zongorán pedig megkoronázta a tételt. A záró Rondo izmos, de rugalmas, szikrázó volt, egyetlen értelmét vesztett hang sem került a többi közé. Nemhogy unalmassá vált volna a rondótéma, hanem egyre élvezetesebbnek hatott, ahogy egy-egy ember tulajdonságait fedezzük fel. Ráadást is kaptunk, Schumann op. 12-es Fantasiestückéjéből az Aufschwungot, felfokozott indulati töltéssel, nagy hangzással, a Beethovenben erre kevesebb lehetőség volt.
Szünet után Wolfgang Rihm Ländler 13 vonósra írt művét hallottuk, három első és második hegedű, három brácsa és három cselló mellett egy nagybőgőt szerepeltet a zeneszerző. Vérbeli landlereket ugyan nem hallottunk, érzésem szerint a hanghatásokat, a hangszerek különböző hangszínét helyezte előtérbe a zeneszerző, mindegyik hangszernek van egy, csak rá jellemző hangja.
Robert Schumann d-moll szimfóniája a négyes számot viseli, azonban keletkezését tekintve a második, Clarának írta, születésnapjára. Tíz év múlva nyerte el a mű mai formáját. Lonquich gyilkos tempókat diktált a két szélső tételben, ami a hegedűsöknek gyors volt. De kit érdekeltek a kisebb-nagyobb hibák, mikor egy rendkívüli töltésű előadást hallottunk! Az első tétel témái különféle tempóban sorakoztak, ami csak kiemelte az eltérő karaktereket. A dinamika rendkívül széles skálán mozgott, de a túlságosan erős hanghatásoktól mentesen. Határozott, pontos kürtállásokat kaptunk az ismételt expozíció után, a brácsaszólamot is dicséret illeti. A románc tempója is hajszállal gyorsabb volt a megszokottnál, emiatt nem a dallam rezignáltsága hatott, hanem egyfajta melankólia, ami kifejezetten jót tett a tételnek. A basszus szólam elsikkadt, a triola-duola egyidejű játéka tetszett, kardinális kérdés Schumann-nál és Brahmsnál: ne legyen erőltetett, de ne is tűnjön el valamelyik ritmus. A hegedűszóló szépen emelte ki dallamát, a zenekar a jó kamaraegyüttesek hangzását hozta. A Scherzo táncos jellegét hiányoltam, a basszus (bőgő-) szólam ismét lehetett volna karakteresebb. A trióban kissé szétesett a hegedű, egyébként is alapvetően fontos egy-egy zenekar hegedűszólama, de mindent megbocsátottunk a negyedik tételbe való átmenet hallatán. Nagyszerű kürt- és harsonahangzás, elképesztő hangszín, mely a drámát emelte ki, az egész tétel, az egész szimfónia örömünnepé vált, dicső fényben ragyogott.
A zenekar felnőtt a feladathoz, a megingásokról, sivító klarinétról, az oboa éles hangjáról elfeledkezhetünk, nem ez volt a lényeg.
A lényeget egyetlen szóval lehet jellemezni: lenyűgöző. Évente ha két-három ilyen hőfokú koncert van. Lonquich mind zongoristaként, mind karmesterként valami elképesztőt alkotott: karizmatikus zeneisége – nem csak egy műben, stílusban – csak Kocsiséhoz mérhető, szuggesztív egyénisége átemelte a zenészeket és a hallgatókat egy másik régióba: a zene felfoghatatlanságába.
Alexander Lonquich
A Trierben született művész karrierje 16 éves korában kezdődött, amikor Terniben megnyerte a „Casagrande” nemzetközi zongoraverseny 1. díját. Szólistaként és kamarazenészként is korunk egyik vezető interpretátora. Gyakori vendég olyan jelentős nemzetközi fesztiválokon, mint amilyen például a Salzburgi Ünnepi Játékok, a Salzburgi Mozart-hét, a Schubertiade Schwarzenberg, a Schleswig-holsteini Zenei Fesztivál, a Ruhr-vidéki Zongorafesztivál. Fellép a világ legfontosabb koncerttermeiben – olyan karmesterek vezetésével, mint Claudio Abbado, Heinz Holliger, Emmanuel Krivine, Marc Minkowski, Kurt Sanderling, Végh Sándor. Frank Peter Zimmermannhoz hosszú művészi együttműködés fűzi, melyet számos CD-felvétel is dokumentál.
Lonquich számos rangos díj birtokosa: Diapason d’Or, Premio Abbati, Edison. 2004-ben az ECM gondozásában jelent meg a Plainte Calme című szóló CD-je, mely a nemzetközi sajtó legmagasabb elismerését vívta ki. További szólólemezeket tervez az ECM-mel. Néhány éve Alexander Lonquich karmester-szólistaként hozza lázba a közönségét és a médiát. Ilyen kettős szereposztásban koncertezett olyan zenekarokkal, mint a Camerata Salzburg, Münchener Kammerorchester, Kammerorchester Basel, Orchestra da Camera di Mantova, Deutsche Kammerphilharmonie, Stuttgarter Kammerorchester és Mahler Chamber Orchester, mely utóbbival évek óta szoros együttműködést folytat. A legutóbbi évadban mint karmester/szólista nagy sikerű koncertet adott a Királyi Filharmonikusokkal, szólistaként a Bécsi Filharmonikusokkal, a Szlovén Filharmonikusokkal, továbbá számos szólóesten lépett fel Európában és Amerikában.
Művészetek Palotája, 2008. május 16.
