Erkel: Bánk bán – háromszor
(a papiruszportal.hu archívumából [2010])
Szerző: szabói
Rövid időn belül a harmadik nagy magyar zeneszerző évfordulóját ünnepeljük, a sort a Bartók és Kodály-év, majd a Haydn-ünnepségek után Erkelé folytatja, jövőre a Liszt-évre kell figyelni (vonat már van). Szomorúan kell megállapítani, hogy ezek az évfordulók nem kapták meg azt a nekik megillető figyelmet, mint ahogy más országokban szokás, az Erkel-évfordulót Mahlerével vonták össze (Erkel–Mahler-év), természetesen Mahler is fontos magyar szemszögből nézve, de Erkel talán egyedül is megállná a helyét.
A Magyar Állami Operaház a magyar zeneszerző-zongoraművész-karmester születésnapjára fókuszálta az eseményeket, november 6-án és a születésnapon, november 7-én a Bánk bánt eredeti állapotában (nem írom, hogy változat, vagy verzió, mert az valamiből készült) mutatta be, más-más főszereplőkkel. Az Opera háza táján sok minden történt, eredetileg egy Erkel-gálát terveztek, de sajnos már annak is örülni kell, hogy egyáltalán Erkel-mű szerepel a műsoron. Az előző évad második felében (2010-től) csak elvétve szerepelt Erkel-opera a műsoron, a két ős-Bánk bán után háromszor játsszák a Nádasdy-félét 2010-ben, novemberben.
Némi kárpótlást a Tavaszi Fesztivál jó néhány eseménye adott, a Dózsa György, a Bánk bán, a Brankovics György, és ha olyan ütemben folytatódott volna az Erkel-életművet bemutató sorozat, egy csodálatos évet kaphattunk volna az illetékesektől. A lemezkiadások tekintetében is hatalmas az elmaradás, még mindig hiányzik Erkel életművének nagyobb része, a meglévő felvételek régiek, bőven elférne mellettük az új generáció több produkciója, sok olyan énekest ismerhetnénk meg, akire nem vetül a reflektor fénye.
Három Bánk bán-előadást láttam az elmúlt napokban, kétszer az úgynevezett ősváltozatot és Nádasdy–Oláh–Rékai–Kenessey-féle átdolgozott művet (ötszázaléknyi szöveget hagytak eredetiben). Az eredeti mű jóval, majd egy órával hosszabb az átdolgozottnál, talán nem annyira feszes a történet, bák kifejezetten tetszett az Ölj meg engemet kezdetű ária elején a gyönyörű viola d’amore-szóló, a szintén gyönyörű angolkürt és cimbalomkísérettel, olyan varázslatos hangulatot teremtett, mely tökéletesen érzékeltette Melinda más régióban való kerülését. Nem lehet és nem is kell állást foglalni, melyik a jobb, a szebb változat. Erkel a semmiből teremtette meg a nemzeti operát, de egyáltalán az opera műfaját, úgy, hogy ezek a művek a mai napig bármelyik operaházban megállják a helyüket. Míg például Janáèek vagy az orosz romantikus szerzők operái repertoáron vannak, Erkel még nem tudott betörni a köztudatba külföldön.
Az ősváltozat premierje november 7-én volt, olvasom az Opera honlapján, előadás pedig november 6-án. Mindkét előadás előtt Kocsis Zoltán mondott ünnepi beszédet, többek között rámutatott Erkel nagyságára, fontosságára.
A „félig szcenírozott koncert” (olvasom a műsorlapon) egyedül díszleteket jelentett, és a kórustagok jelmezét, sok kottatartóval. Úgy gondolom, ha lehet tudni, hogy mikor is van Erkel születése napja, és mikor tartják az előadásokat, felkészülhetnek az énekesek. Az operaházra ismét nehéz időszak köszöntött, másról sem hallunk, de az előadás dátuma már megvolt (az egyiké).
November 6-án Bánk bán szerepében Kiss B. Attilát üdvözölhette a közönség, többé-kevésbé kiegyensúlyozott éneklést hallhattunk. Kiss B. éneklése néha nem kellően volt tiszta, magasabb hangjai nem mindig szóltak szépen, hol erőltette ezeket, hol markírozott, ez utóbbit a pianókban, kifejezve a nagyúr fájdalmát. 7-én Bándi Jánost hallottuk, végig jól prezentálta a nagyúr érzelmeit, szép hangon, biztosan kiegyenlített hangon. Mindkét énekes tolmácsolásában igen jól felépített szerepet élvezhettünk, a nagyúr, a hazája sorsa és felesége miatt tépelődő férfi, a gyengéd szerelmes mind ábrázoltatott, Bándi vastapsot is kapott.
Melinda az első előadáson Kolonits Klára volt, a második felvonásban talált igazán magára; az Ölj meg engemet kezdetű ária gyönyörű volt, de igazán a harmadik felvonásban énekelt káprázatosan: pontos, de kifejező, virtuóz koloratúrái, a végletekig színes ábrázolás a többi szereplő fölé emelte. Zárójelben írom, hogy szerdán egy kortárs darabban hallottam, ott is a maximális érzékenységgel, kifejezőerővel énekelt. Vasárnap Kertesi Ingrid énekelt, szépen, de nem igazán karakteresen. Hangja nem ívelt át a zenekar fölött, sokszor nem is hallottam a hangját, a két nagy áriában mutatkozott meg az inkább belső történéseket kifejezni képes tolmácsolása. Lukács Gyöngyi Gertrúdja két síkon mozgott. Imponáló, valóban királynéi méltósággal viselkedett a kottatartók zavaró tengerében, mélyebb hangjai azonban nem erre a szerepre valóak. Kevés énekesnő képes szoprán létére Gertrúdot énekelni úgy, hogy természetesen, de telten, zengve szóljon a hang, Lukács Gyöngyi erőltette hangját, kezét többször a torkához emelte, intonációs zavarok is voltak, a kottát hevesen lapozta. Pánczél Éva volt a másik Gertrúd. A hang szép, az intonációval nem volt probléma (az októberi Carmennal ellentétben), a színpadi megformálás is tetszett, bár nem volt olyan átütő, mint Lukács Gyöngyié. Ha a két énekesnő erényit összegezhetnénk egy alakításban, ideális Gertrúdot kapnánk. Fekete Attila rendkívül heves Ottót formált, ezt leginkább a hangerővel ábrázolta. Mindkétszer ő volt Ottó, a második esten jobban tetszett éneklése, akkor már a forte alá is ment a dinamikai megoldása, különösen tetszett Melinda utáni sóvárgása. Perencz Béla Tiborca megindító volt, mindkét estén ő énekelte a szerepet, hallatlan meggyőző erővel, csodálatos hangon. Petúr bánt Kálmándi Mihály énekelte, szépen, a hang kevésbé volt karakteres. Szegedi Csaba Biberachja is jó volt, a színpadi jelenléte erősítette inkább éneklését, mint fordítva. Geiger Lajost szintén mindkét alkalommal hallhattuk II. Endre királyként, a szerephez hangja jelentéktelen, megjelenése sem egy királyt idéz, de ez a kevesebb baj. A tekintélyes hang hiányzott, a tartott hangok kőszikla ereje is jelzésértékű a zeneszerző szándéka szerint.
November 11-én a megszokott, belénk ivódott Bánk bán volt műsoron, a közönség – a tapsokból és a fegyelmezetlenebb viselkedésből ítélve – nem a szűk szakmát képviselte. Élvezhettük a díszleteket, a jelmezeket, nem tudom, miért nem voltak jók a már meglévőek az ősváltozathoz. Bánk bán Kiss B. Attila volt, egy jelenség a színpadon, érzésem szerint az énekesi feladatot kevésbé jól oldotta meg, forszírozott, így több hang kiugrott, éles volt és nem tiszta. A közönség sokáig ünnepelte a Hazám, hazám kezdetű ária után. Melindát Bazsinka Zsuzsanna énekelte, az első felvonásban különösen tetszett az érzelmi töltet, Bazsinkára már akkor oda kell figyelni, nemcsak a nehezebb áriáknál. Gertrudis szerepében Temesi Máriát hallottuk, előadása jelezte a nagy formátumú királyné jelenlétét, de nem ment el az őrületig, ahogy más esetben megtörtént. Tiborcot Bede Fazekas Csaba énekelte, nem igazán meggyőzően, ahogy Ottó – Boncsér Gergely tolmácsolásában – sem volt az az igazi megátalkodott személy. Perencz Béla ezúttal Petúr bán volt, meggyőzően énekelt.
Mindhárom alkalommal Héja Domonkos vezényelte az operaház zenekarát, nagy elánnal. Nem egyszerű dolog pár napon belül két(féle) Bánk bánt vezényelni és játszani, úgy vettem észre, hogy a Nádasdy-féle operában jóval összeszokottabb volt mind a zenekar, mind az énekesek, kevesebb szétcsúszást hallottam. Az énekkar mindkét esetben igen jól szólt.
Mindhárom előadás szép és jó volt, érdemes volt meghallgatni és összevetni a két művet, egy-egy szerep más-más előadóit.
Az ünnepi Bánk bánhoz az Opera egy nagyon igényes füzetet is kiadott, Tallián Tibor, Szacsvay Kim Katalin, Dolinszky Miklós tanulmányával, a kétféle Bánk bán tartalmával, Erkel 1861-es elemző vázlatával, Mikusi Balázs Erkel operáit a korabeli kritikák tükrében vizsgálja, végül Erkel operáinak rövid tartalmával, rengeteg képpel.
Az ember szíve megmelegszik, ha Erkel műveit hallgatja. Örül, ha szól a himnusz, mert jelent, jelez valamit, örül, ha operái végre-valahára az eredeti formájukban hangzanak el. Örül akkor is, ha nem az eredeti formájukban, mert azt ismeri és szereti. Így vagyok ezzel én is. Erkel a miénk.
