Trisztán és Izolda
(a papiruszportal.hu archívumából [2010])
Szerző: Lehotka Ildikó
Ötödik alkalommal rendezték meg a Budapesti Wagner Napokat a Művészetek Palotájában, az idei hét előadás is telt házas volt. Sokan megkérdőjelezték a sorozat létrejöttét, hiszen Bayreuthot tartják a Wagner-darabok autentikus helyszínének, az előadások szintén nyáron zajlanak. Mára a budapesti eseménysorozat – túlzás nélkül állítható – minőségét tekintve méltó párja a bayreuthinak, a nemzetközi szereplőgárda a legjobb énekesekből áll.
Idén A Nibelung gyűrűje tetralógia mellett a Trisztán és Izolda hangzott el, fergeteges sikerrel, Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna rendezésében, ők tervezték a jelmezeket, díszleteket is. A Trisztán és Izolda szinte egy pszichodráma, a szerelem mindenekfelettiségét hangsúlyozza. Wagner nagyon félt az emberekre gyakorolt hatásától, „a tökéletes előadásokba belebolondulnának az emberek”, írja, nem minden kinyilatkoztatás nélkül. Sok baljós árny is rátelepedett a műre, a bemutatóra kiírt énekes elméje megbomlott a szereptanulás közben, a szerepet végül eléneklő röviddel a bemutató után meghalt, ugyanígy két karmester is, mindkettő a második felvonás közben. A Ring előadása – bár nem ennyire, de – hasonlóan tragikus eseményekkel telt el.
Wagnert három dolog is a Trisztán megírására késztette: egy Schopenhauer-mű elolvasása; a kötet egyik gondolata szerint a világról való lemondás váltja meg az embert szenvedéstől. Ezt az okfejtést erősítette egy középkori Trisztán-költemény, végül a Mathilde Wesendonk iránt érzett szerelem. Bár Wagner híres volt a nők iránti vonzódásáról, mégsem érezte úgy, két elsöprő szerelem után sem, hogy átélte volna az érzést. A Trisztán bemutatóját pedig az a Hans von Bülow vezényelte, akinek a feleségétől született Wagner három gyermeke.
A Trisztán zeneileg egy egészen más síkot képvisel, mint amire addig a zenetörténetben építettek. A kromatika elsődlegessége, a sokszor impresszionisztikus harmónia párosul a túlfűtött, helyenként fojtóan izgalmas hangzásvilággal. A szünet, a csönd szerepe kiemelt, és nem lehet elhallgatni a második felvonás szinte kétségbeesett erotika, az egész felvonás a két főszereplő eggyé válását mutatja be.
Izolda szerepében Anna Katharina Behnkét hallottuk, akinek megjelenésében semmiféle kifogásolnivalót nem találhattunk. Karcsú termete viszonylag nagy hanggal párosult, a szerelmes nőt nagyszerűen alakította. Előadása jócskán eltért a nagy elődökétől, a széles vibrato helyett sok rácsúszást használt, ami egy Verdi- vagy Puccini-operában stílusos, itt viszont túlzásnak tűnt, legalábbis ilyen mértékben. Az igazi, záró csúcspont, a szerelmi halál hangsúlyozása belefolyt az előzményekbe, elsikkadt. Ezzel együtt egy érzékeny lelkű, más operákban valószínűleg kimagasló énekesnőt ismerhettünk meg.
A budapesti közönség várakozással tekintett Christian Franz Trisztánja elé. A művész a kezdetektől résztvevője a Wagner-napoknak, a zeneszerző műveinek minden rezdülését ismeri. Ezért is képes a hősszerelmest (a többediket Wagner szerepei közül) játszani, elhitetni a közönséggel az érzelmeit, holott nem az az igazi Heldentenor. Én Logeként hallottam-láttam őt először, bennem úgy is maradt meg. Mindenesetre a hang szintén nem nagy, de megfelelő, a Franzra jellemző, egyedi énekesi megoldások – a hang hirtelen abbahagyása, a záró szótagok piano éneklése vagy elsuttogása – nem minden esetben indokolt, nemcsak ebben az operában. A két főszereplő eggyé olvadása nem igazán jelent meg, a színpad két szélén voltak. Kimagaslott Brangäne szerepében Németh Judit, hangjának vivőereje hihetetlen, zenei megoldásai nagyszerűek. Nem kétséges, hogy miért is énekelhet a Wagner-operák felszentelt színházában. Tomasz Konieczny Kurwenalként nagyon tetszett, a hang óriási, néha túl sok, de a szerepformálás így jobban kiemelte Trisztán érzelmeit. Kevésbé éreztem meggyőzőnek Jan-Hendrik Rootering Marke király-alakítását, számomra passzívnak tűnt, minden értelemben.
A Magyar Állami Operaház először szerepelt a Wagner-napokon, megbízhatóan, a kisebb ingadozásoktól eltekintve pontosan játszottak, és volt egy-két csodálatos hangszerszóló is.
A rendezés meghökkentett, a közönséget is. A sakktábla szerepe nem volt világos, de a szép, borsos áron kapható Wagner-almanach Trisztán-könyvéből kiderül, hogy Trisztánt, a sakkozó csodagyereket elrabolták. Ugyanígy jelképes a harmadik felvonásbeli koponya, éppen csak a shakespeare-i idézet – persze angolul, hiszen Cornwallban, a kivetítő szerint Kornwallban játszódik a cselekmény – hiányzik. Az irodalomnál maradva, Trisztán harmadik felvonásbeli ruhája és a szintén fehér öltözet Izoldán egy másik művet juttat az ember eszébe, jelesül Ken Kesey könyvét és a belőle készült filmet.
A színpadkép nagyon találó eleme a karzat díszletbe való bevonása volt, a fény szerepe, különösen az árnyékok bevonása rendkívül plasztikusnak tetszett.
A Budapesti Wagner Napok sikere tehát nem véletlen, a magyar és a külföldről ideérkezett közönség nagy örömére jövőre is megrendezik ezt a kivételes eseménysorozatot.
