…figyelemreméltó, remekek a hangszeres és énekszólamok…
(a papiruszportal.hu archívumából [2013])
Szerző: szabói
Jean-Marie Leclair Scylla és Glaucus című operáját hallhattuk május 16-án a Művészetek Palotájában, kiváló előadásban. Ha barokk zenéről, operáról beszélünk itthon, akkor Vashegyi György és együttesei jutnak eszünkbe, lévén Vashegyi szívügyének tekinti többek között a korszak vokális zenéjének bemutatását, de más zenei érából is válogat koncertjeire, minden előadása érdekfeszítő, tanulságos.
Jean-Marie Leclair is az a zeneszerző, akinek nevét ismerjük ugyan, de munkásságáról nem sokat tudunk, nem került középpontba a francia szerző életműve. Leclair hegedűvirtuózként járta Európát, ahogy legtöbb kortársa, ő is komponált, a Scylla és Glaucus megírása előtt több hegedűdarabot, többek közt 48 szonátát, concertókat.
1746-ban, 49 évesen a párizsi operának komponált egy művet, a librettót d’Albaret készítette Ovidius Átváltozások című kötetének 10., 13. és 14. könyvéből. A zenés tragédia (tragédie lyrique, máshol tragédie en musique) prológusban és öt felvonáson át meséli el a mitológiai történetet, a mű izgalmas, talán kicsit hosszú a mai, fegyelmezetten ülő koncertközönség számára. A darab mindössze 18-szor hangzott el, a barokk operák XX. század végi felfedezésének köszönhetően lemezen is megjelent a Scylla és Glaucus. A mű – bár nem tarthatjuk a legjobb barokk operának, barokk francia operának, újításokat nem tartalmaz (például a felépítés követi az ötfelvonásos rendet), azonban – figyelemreméltó, remekek a hangszeres és énekszólamok, jócskán tartalmaznak virtuóz szakaszokat, szép dallamokat. Lully és Rameau művei sokáig nagy hatással voltak a francia operaszerzőkre, nemkülönben a közönségre, így nem is mehetett végbe az a gyors változás, ami az olasz operáknál létrejött. Lully és Rameau művészete megkérdőjelezhetetlen az operák területén, igazán kiemelkedő, a zenetörténet szempontjából is meghatározó francia operaszerző csak jóval később alkotott.
Rameau-nál már a cselekmény is emberközelibb, az érzelmek bemutatása a zenében-szövegben is megtörténik, életre kel, Leclair operájában is megfigyelhető a szerelem, az érzelmek hőfokának leírása, a finom részletek kidolgozottsága, a természetfestés.
Leclair nagyon jól bánik a vokális részekkel is, bár helyenként nem igazán könnyen énekelhetők, de éppen ez adja a sava-borsát az operá(k)nak. A francia barokk hagyománynak megfelelően a jól megkomponált tánctételek dominálnak, és szintén a hagyománynak megfelelően szvitváltozata is van a műnek.
Az Orfeo Zenekar most is nagyszerűen játszott, bízvást elmondhatjuk, hogy a zenekar anyanyelvi szinten beszéli a korstílus nyelvét. Vashegyiék nem mozdulnak el a sokkoló hangzás felé, a régizenei vadhajtásokat mellőzik, a (tévesen értelmezett) hasas hangok náluk nem szólalnak meg. A tempók kiválóak, nem mozdulnak ki egy-egy tételen belül a szükségesnél jobban. A hangszerszólók, az ariette-ek különféle apparátusú kíséretei éltek, az Ouverture markáns ritmikáját, a virtuóz skálaszeletek pontosságát kivéve a zenekar hihetetlenül jó volt, árnyalt, kifejező, a zenészek a hangszínekre is ügyeltek.
A Purcell Kórus hangzása egyedi, eltéveszthetetlen, kristálytiszta, most is az volt, nemcsak itthon, de a külföldi, régi zenét interpretáló együttesek közt is jegyezhetjük őket.
Az énekes szólisták közül Jeffrey Thompson tolmácsolása világszínvonalat képvisel, hangfaja, az haut-contre igen ritka. Játszik a hangjával, mely rendkívül hajlékony, a virtuóz passzázsok sem okoznak gondot számára, Glaucust tökéletes módon mutatta be, emberinek, szerethetőnek. Thompson ez alkalommal is nagyszerű volt, színpadi jelenléte meghatározta az előadást, apró mozdulatait is az előadás szolgálatába vonta. Bár valószínűleg nem volt teljesen egészséges, mégis hiánytalan előadást kaptunk tőle.
Baráth Emőke Scyllája szintén nagyszerű tolmácsolásban szólalt meg. Míg Thompson szerepének erőteljesebb vonásait súlyozta, addig Baráth Emőke a líraibb, szomorúságot, fájdalmat kifejező részekben teljesedett ki. A fiatal énekesnek perfekt az énektechnikája, előadásában a virtuóz részek peregtek, és nem öncélúan (ahogy bőven akad példa az ellenkezőjére, ha az ember nyitott a barokk ária-, operalemezek hallgatására).
Vénuszként Csereklyei Andrea énekelt, ő is kitűnően, a három énekes jártas a barokk zenében, ez érződik éneklésükön, a karakterek formálásán, a zenei folyamatok előrevitelében. Circé szerepében Szutrély Katalint hallhattuk. A kisebb szerepek megformálását is az igényesség, az odafigyelés jellemezte, a Purcell Kórus tagjaiból kerültek ki az énekesek.
Hogy az operát előadhatták, többek között Scholz Annának köszönhető, aki a partitúrát gondozta, nem mellesleg a continuót is játszotta. A koncertmester, Simon Standage korábban már az opera lemezfelvételén is játszott.
Öröm volt hallani a magyarországi bemutatót, természetesen korabeli hangszerekkel, és öröm volt látni, hogy sokan hallgatták meg az előadást. Valami megmozdult a régi zene területén.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2013. május 16.
