a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: szabói
A Concerto Budapest évadnyitó koncertjét Gennagyij Rozsgyesztvenszkij dirigálta, szólistaként feleségét, Viktorija Posztnyikovát hallhattuk. A két művész a tavalyi évadban már fellépett az együttessel, ezért is várták sokan a koncertet, a program érdekesnek ígérkezett: Prokofjev fiatal lendülettel megírt I. zongoraversenye, a Rómeó és Júlia szvitek tételei mellett Vaughan Williams IV. szimfóniája szólalt meg.
A megadott műsorhoz még egy darab társult, Maurice Ravel Miroirs zongoraciklusának negyedik, Alborada del Gracioso tétele nyitotta a koncertet, a nagyzenekari változat. A szerző fantasztikus hangszerelése most is ámulatba ejtette a közönséget, a különleges hangzást a szordinált hangszerek, a hárfa, máskor a tüzes spanyolos temperamentum, az ütős dallamhangszerek érzékeltették a kompozíció hangulatát. Csodálatos színeket hallottunk a zenekartól, szinte ott álltunk a fülledt nyári éjszakában, a sejtelmes fényekben, másutt tomboló életigenléssel játszott a zenekar (ne felejtsük el, hogy a karmester túl van a nyolcvan éven).
Egészen más hangulatokat sorakoztatott Waughan Williams 1935-ben komponált IV. (f-moll) szimfóniája. A szerző korábbi művei gyakran a népzenéből táplálkoztak, ez a szimfónia más úton halad. Bár a IV. szimfóniát tartják Vaughan Williams legismertebb művének, a darab alapján nem véletlen, hogy a szerző életművének a zenei kánonba való beemelése várat még magára. A hagyományosan négytételes szimfónia nyitó taktusai Britten zenéjére hasonlítottak, később is érződött némi brittenes hatás. A III. tétel Berlioz Fantasztikus szimfóniájának záró tételét juttatta a hallgató eszébe, mind a hangszerelést (igaz, itt csak egy tuba volt), mind a kompozíciós megoldást illetően. A szimfónián végigvonuló, négyhangos, magába visszaforduló, szűk terjedelmű motívum egyre kisebb értékekkel való ismétlése a Fantasztikus szimfónia Dies irae-témájának kibontásából ismert. Hallottunk indulójellegű, mixtúrás zenei anyagot (az idősebbek a Cicavízió zenéjére asszociálhattak), sokféle témát, és egy rendkívül hosszú lezárást.
A Concerto Budapest előadásában jól szólalt meg a szimfónia, de (talán a mű átlagossága miatt) nem volt Heuréka-élménye a hallgatóknak. Nagyon szépen játszotta a zenekar a nyitó tétel lassú szakaszát, a III.-ban a fafúvósok, majd rezesek által játszott imitáció pontosan sorakozott. Érzésem szerint maradt a darabban még kiaknázatlan terület, de a mű ívét jól megrajzolta Rozsgyesztvenszkij.
Szünet után Prokofjev állt a középpontban, a szerző Desz-dúr zongoraversenyét játszotta a zenekar és Viktorija Posztnyikova. Az 1911-ben írt mű – mely a szerző diplomamunkájaként is elhangzott, de nem ez volt az első alkalom, hogy megszólalt – nagyon színes, és már itt is jelen van az a hang, mely Prokofjev védjegyévé válik később. A szarkazmus, a humor, a nagy ívű dallamkezelés, a pregnáns ritmika átsütött a zenekar és a művésznő előadásából. A mű elején némi rezes megingást hallottunk, a darab záró szakaszában (ha nem egytételes lenne a mű, akkor III. tételnek említeném) ismét a rezesek pontatlansága zökkentette meg az egységet. Néha tempókülönbséget érzékeltünk zenekar és zongorista között, Posztnyikova menősebb iramot szeretett volna, a lassú szakaszban a zenekart soknak éreztem.
Mindezek ellenére a karakterek nagyon jól megfogottak voltak, igazi oroszos-szlávos virtussal megoldott szakaszok jelezték mind a zenekar kiváló játékát, mind a zongoraművész és karmester elképzelését.
Posztnyikova karakterei nagyon tetszettek, a férfias, vad akkordok, de a valószínűtlen halk, fátyolos hangzást is csodálatosan interpretálta. A mű nagyon közel áll hozzá, ez hallható volt. Posztnyikova ráadásként Schubert megunhatatlan Gesz-dúr impromptujét játszotta, ahogy a versenymű lassú szakaszaiban, itt is egyedi szép pianókkal, elomló lágysággal.
Igazi sikerdarab Prokofjev Rómeó és Júlia szvitjeinek egy-egy, vagy több tétele, nincs kockázat, nincs félelem az előadást illetően. Nyitó vagy záró számként kiváló, a közönség nem unja meg a viszonylag rövid tételeket, melyek kiváló atmoszférát tudnak teremteni. Izgalmas volt a vészjósló és nagy hangerő-különbségű Montague-k és Capuletek, sikert aratott a Tybalt halála, a legszebb az Antillai leányok tánca volt számomra a csodás színekkel, különös, grieg-i hangulatával, ködös hangzásával, eleganciájával.
Rozsgyesztvenszkij az a karmester, akinek kisugárzása van (és humora). Szinte alig dirigál, mégis tudják a zenészek, hogyan játsszanak. Nem véletlenül tartják a legjobb karmesterek egyikének évtizedek óta.
A műismertető füzet nagyon szép mondatokkal megírt, de nem volt világos, hogy a Ravel-darabot ki játssza: „…kihívást jelent előadója számára”. De ki az előadó? Posztnyikova az első részben is játszik? Vagy a zenekart halljuk? De akkor miért egyes számban van a főnév? Nincs utalás arra, hogy a zenekari változat szólal meg, ahogy a Vaughan Williams-szimfóniában nem találjuk a tételek számát, hogy az utolsó két tétel attacca, a „nyers erőteljesség” megkérdőjelezhető, ahogy a Beethoven-szimfóniák komplex szerkezetéhez való hasonlítás (készültek szimfóniák Beethoven után is). A négyhangos alapmotívum egy művön való végigvonulása egyáltalán nem klasszicizáló (bár nagyon elvétve, és kuriózumként előfordul, de ez külön tanulmány tárgya lehetne), ez majd a korai romantikában jelenik meg teljes fényében). Olvasunk variációkról (hol szólal meg?), de a barokk ground-technika nincs említve (a basszus szinte végig azonos). A fontos, alapvető dolgok hiányoznak, egy műismertetőben pedig ez lenne a lényeg.
