Hermann Róbert tárlatvezetésével
a papiruszportal.hu archívumából [2009]
Szerző: leho
Nyolc jelentős és a közönség számára eddig ismeretlen, kiemelkedően gazdag és folyamatosan gyarapodó magángyűjtemény anyagának bemutatása révén nyerhet új, árnyaltabb és izgalmasabb képet az 1848–49-es szabadságharc legdicsőségesebb periódusáról a szakma és a közönség egyaránt. A fővárosi kiállítások mellett hat megyei múzeum mutatja be két útvonalon a műtárgyanyagot. A végső állomás az aradi múzeum.
„Ilyen tavasz csak egy volt életemben”
Az emlékezetes Batthyány-kiállításhoz mérhető kitűnő anyag jött össze a Budapesti Történeti Múzeumban. Még soha ki nem állított fegyverek, grafikák, képek, kéziratok. Kétnyelvű ismertetők, számos térkép segít az eligazodásban. Több festmény is játékra invitál („Ön egy óriási képzőművészeti puzzle egy darabját látja. Kérjük, nézze meg figyelmesen – hogy fel tudja idézni a képet! A megoldás a kiállítás végén várja Önt.”).
A legbelső teremben pedig multimédiás eszközök képesztenek el: talpunk alatt nem a szél fütyül, hanem az események képei sorjáznak, fotocellás elvet is alkalmazva változik a padló, hol országtérkép, hol csatajelenet (országomat egy…), hol kokárdák jelennek meg a színen, ha rálépünk – mindenesetre ezt a multimédiás attrakciót nehéz leírni, meg kell nézni!
Ha akartunk sem tudtunk volna jobb tárlatvezetőt magunknak, mint Hermann Róbert történészt – egy hónapja védte meg akadémiai doktori disszertációját: Kossuth hadserege, Kossuth fővezérei –, aki nemcsak a kiállítás egyik rendezője (Basics Beatrix, B. Szabó János és Töll László mellett), hanem műtárgyai is láthatók a BTM időszaki kiállításán, Kucza Péter, Máday Norbert és Dobák Géza kollekciójának darabjaival együtt. 1992-től foglalkozik gyűjtőként is a témával, aukcióktól kezdve antikváriumokon át a bécsi ócskapiacig kutatott szabadságharc korabeli kincsek után. Nagy gyűjteménye van (mintegy 1000-1100 darab, fele grafika), így egy-egy képnek várnia kell, míg az előzőt tulajdonosa „megunja” és lecseréli a falon.
Nagyon büszke például egy most látható, még soha nem publikált képre, mely az ozorai „csatát” illusztrálja, noha itt tulajdonképpen csak fegyverletétel történt, de azért az alkotónak sikerült belőle csataképet rajzolni. Ugyanakkor, mint mondja és mutatja, nagyon szakszerű az ábrázolás, a lovas tüzérség kezelői ott ülnek a hurkán, négyszögben áll a császári gyalogság stb. „Szerintem a sorozatban ez a kiállítás a legteljesebb, ebbe apait-anyait beleadott mindenki. Persze rengeteg saját anyaga is van a múzeumnak. Nagyon sok olyan képi ábrázolás látható, ami még soha nem volt kiállítva. Van például egy Görgei-miniatúra, amely teljes mértékben ismeretlen volt eddig, semmilyen katalógusban, semmilyen feldolgozásban nem szerepel.”
„Ez egy viszonylag ismert kép, az ötvenes években jelent meg, Damjanich és Klapka ismerhető fel rajta, csak úgy szerepel mindenütt, mint honvédtábor vagy magyar tábor. De napra pontosan lehet tudni, hogy mikori! A háttérben a komáromi sáncok láthatók, amiket 1849. április 26-án értek el a honvédcsapatok. 26-án volt maga a csata, 28-án Damjanich eltörte a lábát, tehát az időpont április 27. Azaz ily módon is lehet vizsgálni a műalkotásokat.”
Beszélt arról is, hogy Ferenc József hálószobája falán a magyar részről nem túlzottan kedvelt Hentzi és Allnoch (…) képe függött, a dolgozószobájában pedig a komáromi és a temesvári csata megörökítése.
Ha Arad, akkor korsóval koccintás: a történész szerint a legendának semmi alapja nincs, korabeli anyagokban szó sem esik róla, egészen az 1970-es évekig fel sem bukkant, körbekérdezte az összes, a korszakkal foglalkozó történészt, senki nem tud korabeli említésről egészen 1918-ig bezárólag, amíg még élhettek szemtanúk. Azt sem tudni, mikor kezdett terjedni a legenda. Pedig sok elképzelt történet született, melyek szerint például olyanokat is kivégeztek Aradon, akik nem is léteztek.
Ha már legendák, rákérdeztem egy másik érdekességre, Katona Tamás korábban egy beszélgetés során elmondta, hogy mi nem magyar, hanem olasz kokárdát viselünk (?). Hermann Róbert szerint az a logikus, hogy az összetűzésnél kívül maradjon a piros, és az összes fönnmaradt kokárdán, Petőfién, Jókaién így is van.
Visszakanyarodva a kiállítás anyagához: a körképhez érkeztünk. A 15×120 méteres, A nagyszebeni csata körképe (1897) Jan Styka lengyel festő, valamint lengyel és magyar társalkotók műve, és az 1949. március 11-i ütközet – Bem József vezetésével a magyar honvédsereg győzedelmeskedett az egyesült osztrák és orosz haderő fölött – fél évszázados évfordulójára készült, mintegy öt hónap alatt. Az 1907-es varsói bemutatás tán szétdarabolták, így ma már csak a darabjai láthatók, a tarnówi múzeum egy felhívása után 24 részletet sikerült fellelni. A körkép érdekessége – aminek kicsinyített mását a megmaradt korabeli katalógus alapján rekonstruálták –, hogy sok olyan alak látható rajta, aki effektíve nem tartózkodott Magyarországon, illetve Nagyszebenben. Hermann sorolta, hogy Petőfi ezért, Egressy Gábor azért, a 73. honvédzászlóalj pedig amazért…
A megnyitóig már csak egy óra volt hátra, így hagytuk segédkezni az utolsó simításokban: magyarázó szövegek elhelyezése, pontosítása stb. Viszont beszélgettünk egy másik kiállítóval, Dobák Gézával, akinek egyenes ági felmenője volt Dobák Sádor, a 62. honvédzászlóalj századosa. Az eredetileg zenetanár később vállalkozó lett, de nincs olyan szoros szakmai kötődése a korszakhoz, mint Hermann Róbertnek (akit a barátjának tart, a Görgey Körben ismerkedett meg vele, többször ki is állított már vele). Negyven éve kizárólag gyűjt – nem kereskedik, esetleg cserél, ha módja van rá –, de nem csupán a korszakból, hanem középkori tárgyakat is. Akkor kezdte a gyűjtést, amikor a kéziratoknak kisebb volt az értéke, a mai világban már nem tudja kifizetni az árukat.
Mesélt egy érdekes esetet: Dalnoki Jenőről tudták, hogy nagy gyűjtő, de bizalmatlan volt mindenkivel, ám a fürdőben megismerkedett vele. Jenő bácsi nem adott el semmit, de cserélt. Így egy 1590-es, szombathelyi céh alapító leveléért Dobák Géza adott neki egy Bem által aláírt oklevelet. Sajnálkozik, hogy inkább csak a szabadságharcos anyagát van módja kiállítani, pedig szép a középkori gyűjteménye is.
„Ilyen tavasz csak egy volt életemben”
Budapesti Történeti Múzeum
Budavári Palota
Nyitva: 2009. március 19.–június 30.
A kiállítássorozatról
Nyolc jelentős és a közönség számára eddig ismeretlen, kiemelkedően gazdag és folyamatosan gyarapodó magángyűjtemény anyagának bemutatása révén nyerhet új, árnyaltabb és izgalmasabb képet az 1848–49-es szabadságharc legdicsőségesebb periódusáról a szakma és közönség egyaránt. A fővárosi kiállítások mellett hat megyei múzeum mutatja be két útvonalon a műtárgyanyagot. A végső állomás az aradi múzeum, amely elsőként kapcsolódik be az 1848–49-ről szervezett magyarországi rendezvénysorozatba. Az egységes arculati és látványelemek, a helyi sajátosságok kiemelése, az egyes gyűjtemények különlegességeinek hozzáadása a gyűjtők anyagához olyan rendezvénysorozatot eredményez, amelynek pozitív üzenete 160 évvel ezelőtti nemzeti összefogás példamutató ereje ma különösen fontos.
A fegyverek, tárgyak, dokumentumok, grafikák és festmények legnagyobb része nem található meg közgyűjteményekben. A több száz válogatott tárgy az évforduló kapcsán széles közönség előtt válhat ismertté, történelmünk egyik legdicsőségesebb korszakát bemutatva. Egyúttal olyan kezdeményezés, amely a rendezők reményei szerint folytatódik: a magángyűjtők kincseit a legjelentősebb közgyűjtemények állítják ki, s ezt ők is segítik anyagi áldozatvállalással, ezzel a magyar múzeumügy kezdeti korszakát idézve vissza, hiszen egyéni kezdeményezés képezte az alapját a mai nagy múzeumaink alapításkori gyűjteményeinek.
A magángyűjtők sokrétű, gazdag anyagából kiemelkedik Máday Norbertnek az aradi múzeum gyűjteményéhez mérhető tárgyegyüttese, amelyhez hasonló egyetlen közgyűjteményben sem található. A többi gyűjtemény egy-egy emléktípusra, illetve a helyi vonatkozásokra koncentrálva nyújt különleges kínálatot. E tárgyak egyszerre emlékeztetnek, oktatnak és gyönyörködtetnek.
A Budapesti Történeti Múzeum, a tavaszi hadjárat csúcspontjának, Buda vára visszafoglalásának helyszíne, de az előzményeknek, magának a forradalomnak és a megelőző év eseményeinek bemutatására a legalkalmasabb a Magyar Nemzeti Múzeum. A kiállítássorozat induló helyszíne nem véletlenül az első, a hadiesemények későbbi menetét megfordító győzelem, a szolnoki ütközet városa és múzeuma. A másik útvonal kiindulópontja Debrecen, a Déri Múzeum. E városhoz nem elsősorban a tavaszi hadjárat, hanem magának a szabadságharcnak s a magyar történelemnek kiemelkedő fontosságú eseménye kötődik. A további vidéki helyszínek: Eger, Dobó István Vármúzeum; Békéscsaba, Munkácsy Mihály Múzeum; valamint Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum; Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum és végül utolsó helyszínként Arad, a Megyei Múzeum, mind megjelenítik kiállításaikon az eseményekhez történő kapcsolódásukat.
