A Mesemondó – Benedek Elek

a papiruszportal.hu archívumából

Szerző: Rozmán Zoltán

Szeptember 30-án ünnepeljük az író születésének évfordulóját. A „nemzet mesemondója” Jókai Mór. Ám ha meséről, és különösen magyar meséről van szó, legtöbbünknek valószínűleg Benedek Elek neve jut eszünkbe. Benedek Elek, a magyar mese és ifjúsági irodalom máig talán legismertebb alakja. Generációk nőttek fel az általa gyűjtött és írt mesék sokaságán: a Többsincs királyfi, a Világszép Nádszál kisasszony vagy Babszem Jankó történetei az elmúlt majd’ száz év alatt számos gyereket ringatott álomba.

Déd- és nagyszüleink még a korabeli folyóiratok és kalendáriumok hasábjain olvashatták írásait; a ma középkorúak már valódi klasszikusként vehették kezükbe számtalanszor kiadott könyveit; a fiatalok pedig talán leginkább Szabó Gyula tolmácsolásában ismerkedtek meg az író sajátos stílusával – immáron a televízión keresztül. Ám a tévé bármennyire is háttérbe szorította a könyveket és az olvasást, Benedek Elek írásai ma is lehetőséget adnak a legifjabb nemzedék számára, hogy a sokszor sekélyes és gyenge minőségű külföldi rajzfilmek helyett olyan meseélménnyel gazdagodjanak, mely egyszerre szórakoztat, gondolkodtat, tanít és nevel, s mely hagyományos, ősi és ízig-vérig magyar.

Maga Benedek Elek is ilyen volt. Kisbaconban született 1859-ben, Erdélyben. Valódi székely volt ő, aki vérében hordozta a történet- és az anekdotamesélés sajátos hagyományát. Már fiatalon is meséket, mondákat gyűjtött és különböző lapokban publikált. Bár a legtöbben meseíróként ismerik, valójában rendkívül színes egyéniség volt. Ezt bizonyítja számos álneve, beceneve is. Mert bár lehet, hogy „Elek apó”-t ismerik leginkább, de a Székely Huszár, Székely Góbé, Kópé, Zeke, sőt Gyor siro, Senki, Szókimondó, Vándor vagy Veto nevek mögött egyaránt ő bújt meg. Hol mesegyűjtő és -íróként, hol a lapalapító, kiadó és szerkesztő szerepében, hol újságíróként vagy éppen mint országgyűlési képviselő és oktatáspolitikus.

„Ki székely zekéjében jött volt fel falujából, hogy meghódítsa Budapestet” – írta róla Ignotus a Nyugatban, búcsúztatásakor. És valóban, a népiséget és a népi hagyományokat akkoriban oly fontosnak tartó Gyulai Pál (Budapesti Szemle) segítségével hamar ismert újságíróvá vált. Már az 1890-es években komolyan érdeklődött a nevelés ügye iránt: ekkoriban ő volt a Magyar Hírlap Tanügy című rovatának vezetője. Összesen több mint 130 lapban jelent meg írása, közülük több lapnak alapítója, szerkesztője volt: pl. Ország-Világ, Nemzeti Iskola, Magyarság.

1887-től országgyűlési képviselőként is szerepet vállalt. Politikai pályája során folyamatosan kiállt a közoktatás, a népi költészet és kultúra, valamint az ifjúságnevelés ügye mellett. Többek között ő teremtette meg hazánkban az ifjúsági irodalmat (pl. a Jó Pajtás vagy a Cimbora című lapokkal). De szívügye volt a felnőttek nevelése is: számos erkölcsi útmutatót írt (pl. Testamentum); folyamatosan hangot adott az ország ügyével kapcsolatos véleményének, érvelt Székelyföld problémáinak megoldásáért. És közönségének nem csak a városi embereket tekintette: az újságírás mellett az évente kiadott kalendáriumok szerkesztésével a vidéki, falusi embereket is igyekezett megszólítani.

A mese fontos része az emberi társadalomnak és a kollektív emlékezetnek. Alakítja személyiségünket, szerepekre és értékekre tanít – vagyis egyfajta jelképekben gazdag leképezése az ember világának. Benedek Elek fölismerte ezt, tudta, hogy a mese nem csupán a gyerekeknek szól, és kicsit más csomagolásban a felnőttek számára is fogyaszthatóvá tette azt. Mert legyen szó politikáról, oktatásról, társadalmi kérdésekről vagy történelemről, ő lényegében egész életében ugyanazt tette: „ültetett a jövő nemzedéknek”. Ha ehhez csodás elemekre volt szüksége, mesét mondott, ha rímekre, hát verset írt, ha politikusok figyelmére, akkor élesen kritizált.
És közben történeteket mondott, életben tartotta a múltat, és feltárta a hagyományok és a kultúra ősi gyökereit. A történelem megismeréséhez ott vannak a történelemkönyvek, tele évszámmal, nevekkel és eseményekkel – a maguk rideg valójában. Benedek Elek viszont a múlt örökségét és lényegét, a történelem „lelkét” tárta elénk. Mert amilyen jól ismerte családjának múltját és saját származását, olyan alapossággal mélyedt el a székelység és Erdély, de tágabb „családjának”, az egész magyarságnak a történetében is. A mese- és mondagyűjtéseiben, a honfoglalást, a magyarság történetét és nagyjait bemutató munkáiban az egyes korok világa, sajátos hangulata éled újjá, melyeket a puszta történelmi tények mellett hajlamosak vagyunk elfeledni. Benedek Elek történelme valóban élő és eleven, hála az „emberi” történeteknek, melyben a hétköznapok, szokások, hiedelmek, gondolkodásmódok és érzelmek is életre kelnek – Benedek Elek sajátos stílusának köszönhetően, hódolva a mese összes „feladatának”. Egy több ezer éves nemzet története a maga hiányos teljességében.

E történetnek immár ő is jelentős részét képezi. Ahogy Ignotus az említett búcsúztatóban írja: „Benedek Elek ott volt az új, a nagy, az ízekre szedetten is pusztulhatatlan örökkévaló Magyarország alakítói között, s nemes ősz feje babérkoszorúsan kerül a magyar panteonba.”

Egy nemzet, egy kultúra és az emberi élet mesemondójaként.