a papiruszportal.hu archívumából [2014]
Szerző: Lehotka Ildikó
Újabb felejthetetlen hangversenyt adott Baráti Kristóf, ezúttal három szonátát és Josef Suk Négy darabját, Enrico Pacéval. Baráti Kristóf nemrégiben két díjat kapott, aki kételkedett az elismerések helyességét illetően, az is megbizonyosodhatott ezen a koncerten afelől, hogy nem véletlenül lett Baráti a kiválasztott.
Enrico Pace már járt nálunk, magam az NFZ koncertjén hallottam, Liszt két zongoraversenyét játszotta. Pace és Baráti emlékezetes koncertet adott a Művészetek Palotájában április 30-án, a kamarazenélés, szonátázás legmagasabb fokú művészetét hallhattuk.
Schumann 1851-ben két hegedű-zongora szonátát is írt, az a-moll (op. 105) nyitótétele magán viseli a schumanni lélek kettősségét, hol teljesen elborult, sötét árnyakat képzelünk, másutt, ugyan csak pillanatokra, de kitörő örömöt, nem véletlen az előadói utasítás. Az Allegretto tétel románcszerű témája csodálatos, Baráti játéka graciőz, a trillák kecsesek, a hegedű énekel. A zárótétel ismét a kétségeket tárja fel, telve a schumanni zenei megoldásokkal, egy kis magyaros ízt is érezhetünk a diabolikus nyitótéma után és a dúr jellegű szakaszban. Nagyon jó, egészen rövid, ugratott vonóval játszott staccatóval jelenítette meg Baráti a témát, a későbbiekben így nagyobb ellentétet tudott hozni a szenvedélyes, kitárulkozó szakaszokban, a végén ez különösen jól jelent meg. Maga a szonáta talán nem a legjobban használja ki a hegedű adottságait, nem „hegedűbarát”, nincsenek csillogó szakaszok, mégis jó volt hallani a művet.
Schubert C-dúr fantáziája (D 934) az a mű, melyben minden benne van, hihetetlenül szép a hangzásvilága, az ember lenyűgözve hallgatja a két hangszert. A Fantázia bemutatója 1828-ban volt, a darab egy évvel korábban íródott, mindkét zenész megmutathatja hangszeres tudását is, de nem ez a mű lényege. A négyrészes fantázia érzékeny, bensőséges, négyütemes zongorabevezetője valami csoda, melybe beleolvad, majd kiemelkedik a hegedű, a szakaszt üveghanggal zárva. A következő, piano indított Allegretto karakterei is nagyon izgalmasan szólaltak meg, a verbunkos jelleg hangsúlyozása a helyén volt. A darab leghosszabb szakasza, az Asz-dúr variációs rész témabemutatása fantasztikusan szólalt meg: mély szomorúság, egyben derű sugárzott a zenéből, schuberti mélységben. Schubert nem ír bonyolult harmóniai dolgokat, a Fantáziában is a karakterek sokszínűsége, a hangszerszerűség, az együtt hangzás a fontos; a hangszerszerűségre jó példa a III. variáció; a zongorista jutalomjátéka. Pace nem csak technikai tudását mutatta be, rendkívül árnyalt dinamikai skálán mozgott játéka, fantasztikus elrugaszkodásokkal, megtorpanásokkal. A nyitó 6/8-os szakasz rövid visszaidézése utáni rész is (a beethoveni témával) fantasztikusan szólalt meg, hol peckesen, hol hősiesen. Felejthetetlen előadás volt.
A szünet után Josef Suk Négy darabja (op. 17) szólalt meg, a mű kellemes, szép pillanatokkal, egyszerű formákkal, Baráti az I. darabban csodálatos magas hangokat játszott ismét, a dinamikai ív, mely a fortéra vezetett, szinte feszült. Izgalmas témát hallhattunk a II. darabban, a zárótétel moto perpetuo jellege is példázta Suk hegedűs voltát. A két előadó maximálisan megmutatta a darab szépségét, kellemes voltát.
Richard Strauss fiatalkori Esz-dúr hegedű-zongora szonátája még csak elhanyagolható mennyiségben jelzi előre a mester későbbi stílusjegyeit, a darab emellett jól megírt, bár ritkán szerepel műsoron (egyszer hallottam a közelmúltban, Midorival). A háromtételes szonáta Allegro ma non troppója dallama mintha más szerzőnél is jelen lenne, a középső Asz-dúr tétel (a-mollos középrésszel) szépen szólalt meg, talán a III. tétel a legizgalmasabb: nem véletlenül játszotta itt a két művész az est legnagyobb fortéját. A tételben csillan fel a straussi hang, a felfokozott érzésvilág, és itt éreztem egy hajszálnyi szétesést is, talán a túl nagy hév miatt – az imitációs szakasznál. A két művész remekül ábrázolta a hangzásvilágot, fantasztikus hangulatot varázsoltak a terembe, szélsőséges érzelmi megoldásokkal. A romantika egy-egy állomásán keresztül mutatta be Baráti és Pace a hegedű-zongora irodalmat, számomra a Schubert-mű volt a legszebb. Baráti játékáról csak felsőfokon lehet beszélni, ismerve lemezeit, koncertjeit, Enrico Pace személyében remek muzsikustársra talált a fiatal művész. Pace fantasztikus érzékenységgel játszott, csodálatos tónussal, odafigyelően, de nem alázatosan.
Két ráadást is kaptunk, Brahms c-moll Scherzóját, ezt is hihetetlen jó, szélsőséges karakterekkel, és Brahms s-moll szonátájának II. tételét, telve gyengédséggel, csipetnyi szentimentalizmussal. A koncerten lemezre lehetett volna venni.
