a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: provinciális terminátor
Frederic Morton könyve igen rövid időszakot ölel át (1888–1889), de annál izgalmasabbat. Az alcím sejteti, hogy Rudolf trónörökös tragédiájára és közvetlen előzményeire fűzte föl a történetet, aminek műfaját leginkább dokumentumregénynek nevezhetnénk. Számtalan idézetet vesz a korabeli újságokból és egyéb felhasznált munkákból, ettől azonban egyáltalán nem lesz száraz a könyv, s akik a több neves szereplő ekkori mindennapjaira kíváncsiak, nem fognak csalódni: mai bulvárjellegű hírek mellett sok motívum, a hírességekről kevésbé ismert adalék bukkan elő.
„Azt hiszem, a legidegesebb század legidegesebb embere vagyok” (Rudolf)
Most nem csapódtam be, mint legutóbb, s alaposan elolvastam a fülszöveget, az előszót s a kötet végi járulékos részeket. Frederic Morton amerikai szerző ugyan, azonban monarchiabeli gyökerei vannak. Felmenői Galíciából vándoroltak Bécsbe, hogy szerencsét próbáljanak, s Bernhard Mandelbaum nevű nagyapja éppen 1888-ban alapította vállalkozását, egy bizsugyártó műhelyt. A sors a család egy ágát és a szerzőt is messzire vetette, s a tengerentúlról ásta bele magát a korszakba. Természetesen életrajzokat, visszaemlékezéseket is segítségül hívott, de szerintem a könyv legnagyobb erénye – és ettől válik a mai olvasó számára oly közelivé –, hogy Morton átnézte e hónapok minden valamirevaló bécsi újságát. Így a „kötelező” életrajzi adatok mellett számos érdekességre, a bécsieket foglalkoztató esetre derül fény az újsághírekből. A hétköznapi történelem az egyén számára legalább olyan fontos, mint a gazdaság- vagy az államtörténet. A huszadik század történészei rájöttek, hogy az egyéni motívumokat nem csupán e két utóbbi mozgatja, hanem a megélt mindennapi történelem is legalább ilyen fontos – s e kötet ennek fényes (ragyogó) példája.
Visszatérő motívum például Schnitzler és (egyik) kedvese aktív szerelmi légyottjainak a száma az író naplója alapján, amin először kicsit megütköztem, de a könyv közepe, vége felé gyors fejszámolásokkal konstatáltam az eredményt, amit Morton olykor átlagolt is a nyájas (nyálas?) olvasó számára. Ugyanígy a cukor ára, ami nem rengette meg ugyan a Ring körül élők életét, azonban az Ottakringben (talán e munkásnegyed lehet a nálunk is kapható olcsó sör névadója) megnehezítette a mindennapokat.
Bécs 1888–1889-ben
A szerző jó érzékkel választott: 1888 júliusa és 1889 áprilisa között Rudolf és Marie, pontosabban Mary Vetsera mayerlingi tragédiája mellett több, a főbb szereplők életét meghatározó esemény is történt. Például az új Burgtheater átadása, melynek freskóit társával Gustav Klimt pingálta fanyalogva. Megmosolyogtató és ismerős az a tülekedés – na, nem a damaszkuszi úton, mint a rendszerváltás idején nálunk –, ahogyan a magára valamit is adó bécsi hírességek próbáltak egy-egy vacsorameghívással felkerülni a világot ezúttal jelentő falakra. A császári cenzúra akkor is éber volt, s Klimt nem hagyhatott ki bizonyos tótumfaktumokat. (Nemrég a Battyhány-kiállítás kapcsán Basics Beatrix mesélte, hogy milyen „csaták” árán kerülhetett föl szintén a korban, de a Monarchia másik fertályán Nemzeti Múzeumunk freskójára a kivégzett Battyhány Lajos és, igaz háttal, Kossuth.)
Kibontakozik előttünk a Habsburg-uralkodók tehetségéhez mérten kimagasló Rudolf – szerelmi ügyein, álnéven írt publikációin, legális szellemi próbálkozásain, képlékeny politikai tervein, kínnal-keservvel leküzdött protokollszereplésein és a parkolópályára kényszerített tettvágyból születő pótcselekvéseken keresztül. Egyre inkább megerősít ez a könyv is abban, hogy Rudolf hatalomra kerülése sem oldotta, oldhatta volna meg a Monarchia gondjait, a cselekvőképességgel párosult tettrekészség rokonánál, az őt lenéző, de eléggé korlátolt Vilmosnál volt meg. Rudolfban pedig csak az ideák. Mindent elmond az a tény, ahogy Ferenc József mellőzte a hadügyekben, bár ő lett volna a terület felelőse. És nagyon sokat elárul a korról, Ferenc Józsefről, Erzsébet királyné légies ott(nem)létéről, Rudolf házasságáról, a korabeli Bécsről, a cenzúráról a mayerlingi öngyilkosság a császárnak megfelelő beállítása és a temetés elrendezése, megszervezése.
A könyvből megismerhetjük a még be nem futott Freud napi problémáit, küzdelmét az érvényesülésért, életkörülményeit. Megtudjuk mellesleg, hogy a pszichoanalízis atyja egy időben abban a házban lakott, amelyben a szociáldemokrata Viktor Adler is. A „zseni” Brahms és a mellette szimpla templomi orgonistának tartott Anton Bruckner ellentétét is plasztikusan bemutatja, majd a sokak által várt vendéglői találkozásukat: „Disznósült és párolt káposzta!” – hallották a rendelést az ott ülők, állítólag egyszerre hangzott el a két zenei nagyság szájából. Utóbbi Schubert és Beethoven exhumálásánál is tevékenyen segédkezett. Theodor Herzl kozmopolita aranyifjúból ekkor lépett arra az útra, aminek végén megszületett a cionizmus. Olvashatunk Mahler a Magyar Királyi Operaházban végzett heroikus munkájának bécsi visszhangjáról. Arthur Schnitzler bizonytalan útkereséséről és lakonikus naplóbejegyzéseiről. A 152 centiméter magas, a Schubert mellett a későbbiek során a hírnevét tekintve is eltörpülő Hugo Wolfról, aki „egy táncos kis energiaforrás volt”. Arról, hogy ki használta először Bécsben a körömlakkot, és ki tette divattá a boát. Az ifjabb Strauss nehezen készülő operájáról. És a nyomasztóan vissza-visszatérő témáról, az öngyilkosságról, melyben ekkor Bécs a fővárosokat megelőzte.
Ami mellett azonban nem lehet elmenni: Morton naprakész e tíz bécsi hónap történéseiből, azonban néhol olyan sarkos megállapításokat tesz, hogy a (magyar) olvasó haja égnek áll. Ahogyan a 225–226. oldalon két bekezdésben „elintézi” a magyar nemességet, az nagyfokú dilettantizmust sejtet. Legjellemzőbb tulajdonságaként a Dózsa-féle felkelés utáni emberetetést emeli ki. A magyar nemességről sok rosszat és sok jót el lehet mondani. De kizárólag 1888–1889-es bécsi újságok alapján ilyen egyoldalú megállapításokat tenni hiba (az amerikai kiadóé). A magyar mágnásokról megjegyzi: „lefegyverző volt a modoruk és reakciós a gondolkodásmódjuk.” (A reakciós szó ráadásul itt rossz is, hiszen 1945 után terjedt el a ma is rosszízű értelmében, addig semleges szó volt – erről szól a Kommunikáció, Média és Gazdaság egyik tanulmánya [2006/3.]: Jobst Ágnes: Ellenségkép a Szabad Nép 1946-os vezércikkeiben. A fordítás és a szerkesztés nemcsak itt, hanem másutt is döcög.) Hát itt lehetne beszélni az osztrák arisztokráciáról, például a kötetben szó sem esik arról, hogy a magyarok követeltek az osztrák tartományoknak is alkotmányt 1848-ban, hogy mekkora vérengzést végzett a snájdig Ferenc József 1849 októberében stb. Nem tudom, Morton és az amerikai demokrácia bajnokai mit szólnának ahhoz, ha az amerikai telepeseket csupán az őslakosság kiirtásával jellemeznék szerte a világban. Ez az egy oldal és egyoldal eléggé elképesztett, szerencsére több ilyen nem volt.
A címmel eleinte nehezen barátkoztam meg, de a könyv felénél el kellett ismernem, hogy a lehető legtalálóbb. Tavaly a karácsony előtti kiadáskor Besze Barbara, a kiadó irodalmi vezetője mesélte, hogy a kötet olvasása során egyre inkább kedve lett egy újabb bécsi útra. Valóban, Morton olyan közel hozta a császárvárost, amely manapság minden értelemben nagyon közel van, hogy egy Ringre csábít. Nagyszerű könyv, jó bécsi kor- és társadalomrajz, és nem utolsósorban szórakoztató olvasmány.
Fülszöveg
Frederic Morton könyve különös szeletet ragad ki Bécs életéből, egy rövid, tíz hónapos időszakot 1888 júliusa és 1889 áprilisa között. Ebben a rövid időszakban mintha évszázadok zárulnának le és születne meg egy gyökeresen új korszak. A vajúdás hónapjai ezek, a 20. század készül világra jönni, s a modernség küszöbén álló Monarchia fővárosában szellemóriások – zenészek, írók, tudósok, festők, politikusok gyülekeznek: Johannes Brahms, Anton Bruckner, ifj. Johann Strauss, Hugo Wolf, Gustav Mahler, Arnold Schönberg, Sigmund Freud, Theodor Herzl, Arthur Schnitzler, Gustav Klimt. A kötet lapjain megelevenednek a korabeli bécsi hétköznapok, a város lüktető szellemi és társadalmi élete, megismerjük az ott élő művészek életeseményeit és műhelytitkait, s ebben a környezetben rajzolódnak ki a tragikus sorsú Rudolf trónörökös utolsó hónapjai, politikai tevékenysége, magánéleti kapcsolatai és a máig kérdéseket felvető, titokzatos halálának körülményei.
Frederic Morton: Nyugtalan ragyogás. Rudolf trónörökös és a Monarchia 1888–1889
General Press [Budapest, 2006]
Kötött, 420 oldal
Fordította: Bánki Vera
Szerkesztette: Németh Zsófia
Borítóterv: Gregor László
Nyomdai előkészítés: Tordas és Társa
Nyomás: Alföldi Nyomda
ISBN: 9639648434
