Pygma-Lyon

Két Rameau-opera-balett

a papiruszportal.hu archívumából [2011]

Szerző: szabói

Világhírű együttest és karmestert köszönthetett a közönség március 8-án a Művészetek Palotájában; a Les Arts Florissants két igen ritkán, nálunk talán egyáltalán nem hallható Rameau-művet hozott, öt énekes közreműködésével. Már a karmester, William Christie színpadra lépését is igen melegen fogadta a közönség, csak néhány ilyen alkalomra emlékszem, a két opera sikere után két ráadást is adott az együttes és a nagyszerű tenor, Ed Lyon.

Az igen hosszú életű, csak igen későn, ötvenévesen operaírásba kezdő Jean-Philippe Rameau nemcsak a francia komponisták közt, hanem a zenetörténetben is kiemelkedő egyéniség. A francia zene mindig is külön utakon járt, mind hangzásvilágát, mind a stílusjegyeket illetően, a barokk operák terén különösen. Rameau az, aki Lully és Gluck között az átvezető kapocs.
Az Anacréon egy opera-balett egyik (záró) felvonásának született, Rameau csak később illesztette a műbe. Az Ámor meglepetései-t Madame Pompadour rendelte, az Anacréon nélkül bemutatott darabot a párizsi Opera is műsorra tűzte, de már az Anacréonnal, sok évig repertoáron volt önállóan is. A Pygmalion, mely három hónappal az Ámor meglepetései előtt keletkezett, Rameau talán egyik legnépszerűbb műve, több mint kétszáz előadással 1748 és 1783 között.
Mindkét darab rendkívül érdekes, a végig feszes, változatos, sok tánczene mellett az Anacréon álomjelenete, majd a baljóslatot, vihar előtti csendet kifejező viharzene, a Pygmalionban a szobor életre keltésének pillanata, a szerelem öröme, vagy a lírai részek gazdag érzelemvilága, a hangszerelés finomságai, az egységes szerkezet teszi egyedivé a zenét.
Az Anacréon a bor és a szerelem fontosságát taglalja, vajon melyik az élvezetesebb. Anacréon szerint a szerelem, Bacchus szerint (természetesen) a bor. A szerelem győzött. A zene izgalmas, az előadás pazar volt, a zenekar részéről. Alan Buet Anacréonja kissé súlytalannak tűnt, sem mint Anacréont, sem mint főszereplőt nem ilyennek képzeli az ember. Hanna Bayodi-Hirt Ámorja intonációs zavarokkal küszködött, bár az énekesnő megjelenése tetszetős, a szerep zenei megvalósítása még várat magára. Emmanuelle de Negri Papnőként nem sok szerepet kapott, ahogy Ed Lyon sem, egyetlen áriája azonban az előadás vokális teljesítményét illetően kimagaslott. A kórus hangzása fantasztikus, bár kevés tagot számlál, mégis tömören szólt. Mindezek ellenére, ha csak ezt a művet hallom, akkor is nagyszerűnek mondanám az előadást.
A két opera-balett közül a Pygmalion zenéje nekem sokkal jobban tetszett, talán a darab tanulása kidolgozottabb volt, talán a vokális szólamok jobb elosztása miatt is, mindenesetre egy nagyszerű előadást hallottunk. Ebben nemcsak a zenekarnak volt nagy szerepe, hanem a főszerepet éneklő Ed Lyonnak is. Rameau korában igen kedvelték a castratókat, ez alól Franciaország kivétel volt, ők nevetségesnek tartották ezt a megoldást. Az haute-contre-áriák ugyanolyan virtuózak, mint a castratóknak írottak, azonban a férfihang természetesebb volt a franciáknak, mint a művileg alakított. A koncert kimagasló énekese, Ed Lyon rendkívül könnyedén, biztonsággal énekelte a főszerepet, a magas hangok nem jelentettek kockázatot számára, ahogy a virtuóz részek sem. Ed Lyon zenei megoldásai is fantasztikusak voltak, az apró tempóvisszatartások, a dinamikai megoldások, a vibrato, a trillák, a nehéz passzázsok mind az énekes tehetségét dicsérik. Talán Ed Lyon hihetetlen karakterformálása is segített Hanna Bayodi-Hirtnek a nívós megszólaltatást segítve, kettejük szerelmének ébredezése remek pillanatokat szerzett (L’Amour Triomphe, Ed Lyon ráadásként is ezt énekelte). A Pygmalion két további énekese, Virginie Thomas (Céphise) és Emmanuelle de Negri (Ámor) is nagyszerű volt.
Az opera-balett nem sokáig létezett, a műfaj ötvözte a zenét és a tánc elemeit. Ebből egy kis ízelítőt kaphatott a közönség, persze csak jelzésszerűen. Mindkét darab táncfüzéreiben, de leginkább a Szobor megelevenedésekor, a gráciák segítő-tanító mozdulatai által vált még teljesebbé a Pygmalion. Jólesett a szemnek, hogy nem egy statikus előadást kaptunk – bár az előadók szívvel-lélekkel játszottak-énekeltek, William Christie a szólistákkal mondta a szöveget. A Les Arts Florissants hangszeresei rendkívül jók, az a többlet is egyértelművé vált, hogy mi is teszi az együttest kiemelkedővé: a közös munka, vagy inkább játék öröme társult a barokk művek megismertetésével. Kimagasló koncertet élvezhettünk.