Alma Schindler – Isabelle Faust és Igor Sztravinszkij – Hamar Zsolt
a papiruszportal.hu archívumából [2013]
Szerző: Lehotka Ildikó
Különös zenei világot tárt elénk a Nemzeti Filharmonikusok legutóbbi, január 9-i koncertje. A XIX–XX. század fordulójának ha nem is legjellemzőbb, de meghatározó zenéit kínálták az első részben, az est szólistája egy világhírű hegedűművésznő, Isabelle Faust volt. A koncert első felének zenéit egy hölgy, nevezetesen Alma Schindler (majd Mahler, Gropius, Werfel felesége) köré csoportosították.
Alexander von Zemlinsky 1900-ban zenésítette meg a zsoltárt, apja halálakor. A zeneszerző tanította Berget, Schönberget, Webernt is, de Alma Schindlert és a filmzeneíróvá vált, a hagyományos értelemben vett komolyzenébe visszakerülni nem tudó Korngoldot is.
Zemlinsky mindössze három egyházzenei művet írt, mindegyik zsoltárfeldolgozás, a 83-as, az első, három egységből áll. Az énekkar nagy szerepet kap benne, a négy szólista közül csak a szopránnak van kisebb szerepe.
A művet nagyon szép, kifejező tolmácsolásban hallottuk, patetikus, láttató megoldásokkal, rácsodálkozhattunk Zemlinsky romantikus, de előremutató zeneszerzői jegyeire, néhol belehallottunk más komponista harmóniáira. A Nemzeti Énekkar most is megmutatta, hogyan szól, egy vokális, soktagú együttes színeinek milyen ereje vagy puhasága lehet. Az NFZ otthon van szinte az összes stílusban (kevés barokk zenét játszik, hiszen nem ez a profilja), ez most is bebizonyosodott. A négy énekes szólista, Szalai Ágnes, Lehőcz Andrea, Csapó József, Blazsó Domonkos maradéktalanul helytállt.
Mahler Adagiettója szívhez szóló darab, nem véletlen, hogy önálló életre kelt az V. szimfónia tétele, a filmzeneszerzők, -összeállítók is előszeretettel idézik. Elfojtott szenvedélyesség, lelki béke egyaránt érezhető az intim, vonósokat és hárfát használó tételben, ilyen egy szerelmi vallomás zenébe fogalmazva.
Ez az egyik olyan zene, melyet szinte mindig nagyon jó előadásban hall az ember, hiszen a hangulata mindenkit megérint. A zenekartól egy jól formált, gyönyörűen játszott vallomást hallottunk, magvas pianókkal, bensőséges hangzással, a hárfaszóló csak emelte az intimitást, nem hajlott a giccses felé a lassítás, gyorsítás.
Berg 1935-ben készült Hegedűversenye csodálatos mű, hasonlóan szívhez szóló, mint a Mahler-tétel, bár nem a szerelemről, hanem éppen a halálról szól. A mű a befejezetlenül maradt Lulu című opera születése közben íródott, Louis Krasner felkérésére. Berg Alma Mahler második házasságából született lányának halálára komponálta nem egészen négy hónap alatt a művet, Manon Gropius 18 évesen halt meg, gyermekbénulásban. Az „Egy angyal emlékének” aposztrofált versenymű egyben Berg rekviemje is lett, nem sokkal a darab keletkezése után meghalt. Ha még kapcsolatot keresnénk az elhangzott művek között, a Mahler-részlet hárfahangzását, a Zemlinsky-zsoltár műfaját találjuk, a hegedűversenyben egy koráldallam szólal meg, az egyetlen olyan korál, mely három nagyszekund-lépéssel nyit.
Gyönyörűen bomlott ki a kvintek sora Isabelle Faust tolmácsolásában, a kvintek nagyobb hangközökké tágultak, így fokozva a dallamot. Az elfojtott érzelmek itt is nagy szerepet kaptak a valószerűtlenül kifejező és megnyugtató, többször hallható koráldallamig, a zenekar fantasztikus hangzással játszotta a kéttételes, furcsa tételjelzésű versenyművet.
Isabelle Faust a közelmúltban Brahms Hegedűversenyét játszotta, az a világ nem a sajátja. Zenélésére egyfajta befelé fordulás jellemző, a harsányságot, nagyon kemény karaktereket, ha lehetett, kerülte azon a koncerten. A hegedűrepertoár versenyművei közül valóban a Berg-féle a sajátja, ahol az apró rezdülések különösen fontosak, ezt hallhattuk is. Játéka kifejezte a mély, szinte parttalan hömpölygést, a keserűséget, a fájdalmat.
Egyetlen kifogásként meg kell említeni, hogy sok esetben nem tapadt a vonó, nem tudom, ennek mi lehetett az oka, talán az izgalom, így kicsit rezgős hangzást kaptunk Isabelle Fausttól. Zenekar és szólista tökéletesen együtt lélegzett, a Magyarországon ritkán hallott mű nagyon jól szólalt meg.
Sztravinszkij Tavaszi áldozat című műve minden zenekar számára egyfajta próbatétel, a komplex darab rengeteg buktatót rejt, mindenféle szempontból. Nemcsak a zenekaroknak, hanem a karmestereknek is nehéz dolguk van, kell egy szilárd, határozott elképzelés és kiviteleztetési képesség, hogy a kétrészes mű úgy szólaljon meg, ahogy kell. A Rádiózenekar is játszotta a művet, Vajda Gergely vezényletével, minden ízében nagyszerű felfogással, megoldásokkal. Hamar Zsolt, az est karmestere karakteres, vad, szélsőséges művet adott át a közönségnek és zenekarnak, nagyszerű szólókat is hallhattunk. Érdekes volt felfedezni olyan részleteket, melyeket máshol nem, egy-egy hangszercsoportot kiemelt Hamar Zsolt, máshol a bevett szokásokat írta felül, nem a mikrodallam volt a fontos, hanem a körötte lévő zenei anyag. A barbárságig menő ritmikusság kiemelt ebben a műben, ha nem is a legfontosabb, de meghatározó, ez is maradéktalanul megjelent, nem csak az ütőhangszerek szintjén. Remek előadást élvezhettünk.
Hamar Zsolt pontosan, precízen vezényelt az est során, nem bízta a zenészekre az önálló belépést, a dinamikai íveket is mutatta. Mozdulatai szépek, plasztikusak, nem csupán pontosak, talán kevesebb szuggesztivitással (hatalmas mozdulatok, a pálcát a válla fölött hátranyújtja, egy korábbi koncertje kapcsán is soknak tartottuk ezt) még kifejezőbbé válnának. Zenei megvalósításai tetszettek, ilyen hatalmas és kiváló műsort (köszönet az összeállítónak) ilyen jó irányítással nem sokszor hall az ember.
Művészetek Palotája, 2013. január 8.
Comment on “Szerelem, halál, barbarizmus, korál”