A Budapesti Fesztiválzenekar, a Nemzeti Filharmonikusok és a Concerto Budapest koncertje
Szerző: Lehotka Ildikó, 2025. szeptember 28.
Bartók halálának 80. évfordulóján számos szimfonikus zenekar szervezte a komponista köré koncertműsorát. Ami igazán különleges volt, az Bartók egyetlen operájának előadása, méghozzá azért, mert Budapesten három együttes is műsorra tűzte a megunhatatlan darabot. Három zenekart, három Kékszakállú herceget és két Juditot hallhatott az, aki mindhárom (illetve öt) eseményen jelen volt.
A Budapesti Fesztiválzenekar a szokásosan háromszor ismételt Müpa-beli koncertjén, szeptember 19-20-21-én az opera párdarabjaként A csodálatos mandarin (Sz. 73; BB 82) egyfelvonásos pantomimját élvezhette a közönség az opera előtt. A Duda Éva Társulat művészei keltették életre a korabeli bemutatón botrányba fulladt előadást, a társulatvezető koreográfiájával. Két éve már láthattuk a zenekar és a balett-társulat előadásában a darabot; akkor is, most is, szeptember 19-én emlékezetes volt. A táncosok egy, a zenekar közepéből magasított emelvényen keltették életre a cselekményt, sajnos Fischer Ivánt gyakran jobban látták a földszint első részében ülők.
A Nemzeti Filharmonikusok két darabot is játszottak évadnyitó, a Müpában tartott szeptember 25-i hangversenyükön. Lalo Ys királya című opera nyitányát és Dohnányi Ernő Ruralia Hungarica (op. 32b) öttételes, 1924-ben készült, a korábban héttételes zongoraműből átdolgozott sorozatát játszották. A teljes Lalo opera 2024-ben elhangzott már a Müpában, először Magyarországon, nagy sikert aratva. A Dohnányi művet népdalfantáziának is tarthatjuk, talán a bartóki népdalgyűjtés-, elemzés kapcsolta össze a két művet. A Lalo részlet a Kékszakállú műfajához kapcsolódhat, ha közös pontot akarunk keresni.
A Concerto Budapest a Fesztiválzenekarhoz hasonlóan Bartók művekkel vezette fel A kékszakállú herceg várát. A Zeneakadémián szeptember 27-én tartott hangversenyen az ikonikus Allegro barbaro (SZ.49; BB 63), a nagyon ritkán előadott Falun – Három jelemet női énekhangokra és zongorára (Sz. 79; BB 87a) és a 2. zongoraverseny képezte a műsort. Balázs Jánost mindhárom darab közreműködőjeként láthattuk-hallhattuk. Játékéra leginkább a forte volt jellemző, az Allegro barbaróban feltűnően sokat pedálozott, így elvéve a darab kopogós, pregnáns jellegét, összemosva az akkordokat. A Falun zongorista szerepébe beugrott a művész, a zongoraversenyben is a dübörgő forték uralták a hangzást. A lassú tételben és a ráadásban azonban csodás pianókat is játszott a művész. Az Angelica Leánykar csodásan énekelt, a megjelenésük is figyelemre méltó volt – az arany különféle árnyalataiban tündököltek a ruhák. Gráf Zsuzsanna vezényelte pontosan, világosan, a zenei megoldásokat tekintve kifejezően a kórust. A koncert a Magyar kincsek Bartók ünnep sorozatában valósult meg.
Mindhárom zenekar záró számként adta elő az operát. Maga a mű férfi és női lélektan mélyére kalauzolja el a hallgatót Balázs Béla 1910-es szövegével. A magányos, rossz hírű férfi keresi a boldogságot, azonban a nők mindent tudni akarnak a férfi korábbi életéről. A hét ajtó jelképezi a férfi hatalmát, gazdagságát, kegyetlenségét, különféle tulajdonát – benne a könnyek tavával, de Kékszakállú nem akarja megosztani minden titkát Judittal. Bár csak két szereplő énekel a műben, de nem felejtkezzünk el a három, korábban már ugyanazt az utat végigjáró asszonyról, akik a hajnalt, delet és estét jelentik a férfi számára. A különféle ajtókhoz más-más karakterű zenét társít Bartók, de a vérmotívum, a szinte sikoltó kis szekund minden ajtó nyílása előtt, után megjelenik. Bartók kompozíciója lenyűgöző, és ahányszor hallgatjuk, annyiszor fedezünk fel új vonásokat, hangszíneket, a szöveget kifejező motívumokat. Az 1911-ben elkészült „misztériumjáték” bemutatójára csak 1918-ban, május 24-én került sor, az Operaházban, Egisto Tango vezényletével. Judit szólamát Haselbeck Olga, a Kékszakállúét Kálmán Oszkár énekelte, a prológot Palló Imre tolmácsolta.
A Mártának ajánlott mű prológja Fischer Ivántól hangzott el, aki a megfelelő szövegrésznél háttal állva beintette a brácsa-cselló-bőgő szólamot. Az NFZ estjén felvételről Bede-Fazekas Csabától, a Concerto Budapest koncertjén szintén felvételről hangzott el, Keller András ősöreg embernek „maszkírozott” hangja szólt. A sóhajokat a Fesztiválzenekar tagjai, a Concerto Budapest fúvós hangszerekbe történő levegőfúvása jelezte-jelképezte.
Judit szerepében Láng Dorottyát hallhattam kétszer: a Fesztiválzenekar és a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén. A szeptember 19-i esten az énekesnő ruhája is szimbolizálta Juditot: egyszerű szabású öltözékén mintha népi motívumot adott volna ki a díszítés. Tolmácsolása mindkét koncerten szívbe markoló volt, láttatta szinte a cselekményt hangjával. A friss Emmerich Smola-díjas énekesnő hangja telt, nagy vivőerejű, interpretációja Judit érzelmeit híven kifejezte. Ugyanilyen remek éneklést hallhattunk a Vörös Szilvia helyett éneklő Horti Lillától. Bár hangja talán nem annyira erőteljes, a dinamikai, a zene által sugallt apró megtorpanások feledtették ezt. Láng Dorottya partnere Cser Krisztián volt a BFZ koncerten. Sajnos ez alkalommal még jobban feltűnt a hang ingatagsága, a pontatlan hangmagasságok. Az énekes hangja egy szűk tartományban nemes, de már a kicsit magasabb régióban elszürkült. Zenei szempontból mind Bretz Gábor, mind Sebestyén Miklós felülmúlta Cser megoldásait. Bretz Gábor Láng Dorottya másik partnereként elemi erővel hozta a herceg figuráját. Minden szempontból – az énekesnőre történő figyelés, a zenei megoldások tárháza – mutatta Bretz kivételes képességeit, benne a zengő, szép színű hanggal. Sebestyén Miklós is ideális Kékszakállú volt, a hang szép színű, de kevésbé erőteljes, mindenesetre a herceg figurájának érzelmi rezdüléseit nagyon jól sorjázta.
A három zenekar – a BFZ Fischer Iván vezetésével, az NFZ Vashegyi György irányításával és a Concerto Budapest Keller András vezényletével fantasztikus volt. Mindhárom karmester felfogása más és más volt, ezzel is bizonyítva, hogy számos olvasata lehet egy műnek. Mindhárom karmester azonban a lehető legmívesebb hangszínekkel, tempókkal húzta meg az ívet a fisz tonalitású indítás és zárás között. A zaklatottságot, a szerelem varázsát, a virágoskert bűvös hangzását, az ötödik ajtó nézőre ömlő fényét (és sorolhatnánk a végletekig) irányításuk alatt a közönség átélhette.
Érdemes volt többször meghallgatni az operát, a már említett okból, de karmesteri és énekesi felfogások miatt is. Fantasztikus előadásokat kaptunk.
