Donizetti: Az ezred lánya
Szerző: Lehotka Ildikó, 2024. június 10.
Gaetano Donizetti Az ezred lánya című operája nagyon kedvelt, különösen a franciák körében. Napjainkban is sok operaházban játsszák a művet, melynek ikonikus áriája a 8 C-t tartalmazó ária, a tenorok egyik legkihívóbb száma. Azonban Marie, a főszereplő szólama sem mondható esemény nélkülinek. Az Operaházban a szezon utolsó előtti, május 22-i előadáson jártam.
Donizetti darabja rendkívül humoros, komédiá(zás)ban, abszurd jelenetekben bővelkedik. Maga a történet sem hétköznapi: Marie-t a 21. tüzérezred találta meg gyermekkorában, és nevelte fel a lányt, aki majd az ezred egyik tagjához mehet feleségül. Azonban Marie beleszeret Tonióba, a tiroli parasztfiúba, de szó sem lehet a közös életről. Toniót elfogják, majd elkergetik. Közben kiderül, hogy Marie nagy vagyon örököse, a márkiné, aki Marie nagynénje – valójában édesanyja –, a fiatal lányt férjhez adná. Berkenfield márkiné vállalja Marie neveltetését, még énekleckéket is vesz a lány. A történet természetesen jó véget ér, Marie és Tonio házasságot köthet.
A jó történet tehát adott (librettó: Jules-Henri Venroy de Saint-Georges, Jean-François Alfred Bayard), ehhez a hol szellemes, hol dobpergéssel, kürtjelekkel tarkított katonazene-szerű, és nem kevés, az énekesek számára írt virtuóz szakaszokban bővelkedő zene remek. Az 1805-ben, a napóleoni időkben játszódó, 1840 február 11-én, Párizsban bemutatott operát Donizetti átdolgozta az olaszok kedvére. De fordítva is működött az átírás, a szerző néhány olasz operájából francia változatot készített. Az ezred lánya olasz nyelvű változatában a prózai szakaszok helyett recitativók szerepelnek, és zeneileg is kissé eltérő lett a darab. 1916-ra több mint ezer előadást ért meg az opera, Magyarországon három évvel a bemutató után szólalt meg először a darab.
Egy kellemes estét tölthetett a kissé karót nyelt közönség, sajnos a humoros részeknél sem mertek nevetni, 
kuncogni. A kétfelvonásos opera prózai szövegét átdolgozó Kovács András Péter és a szereplők pedig mindent megtettek az előadás sikeréért. A kisebb női szerepekben jól eltalálta a figura lényegét Alberti Zsófia (Ügyvédnő) és Szalontay Tünde (Crakentorp hercegné, prózai szerep). Berkenfield bárónét Schöck Atala személyesítette meg, a tőle szinte elvárt tökéletességgel. Színpadi jelenléte üde színfolt, komikusi vénáját is kihasználta. Hangja csodálatos, kiegyensúlyozott. Biri Gergely (Egy paraszt) és Pataki Bence (Hortensio) és Rácz István (Szakaszvezető) szintén jól hozta a szerepét, legutóbbi hangja tekintélyt parancsolóan szólt. Palerdi András Sulpice szerepében a gondos nevelőt, a féltő apapótlékot érzékletesen mutatta, zenei szempontból sem lehet kifogásunk. Horváth István Toniója remek alakítás volt, A tenorista magabiztosan énekelt, az első felvonásbeli Ah! Mes amis tiszta magassággal, mindenféle nehézség nélkül szólalt meg. Horváth Istvánt először Rossini Ory grófjában hallottam, akkor is nagyszerű volt, jóval nagyobb ívű karriert kellett volna bejárnia képessége, zeneisége és színészi vénája alapján. Szemere Zita kiválóan mutatta a szigorú szabályok között nevelkedő, katonásított lány szerepét, a szerelmest, éneklése is remek volt. Az első felvonásbeli búcsúáriája érzékletesen szólt, de a koloratúrás szakaszok is szépen peregtek. Szemere Zita minden szempontból remekelt, színészi játéka nem szűkölködött a humorban sem.
A rendezést egyszerűnek mondhatnánk. Polgár Csaba elképzelése korlátózódott a katonák helyenként ügyefogyott mozgására, de volt gránát, halott vagy félhalott, akit a szenvtelen katonák szinte észre sem vettek. Hogy miért voltak agancsok a falon, az számomra kérdéses, hiszen nem vadászok táborában játszódott az opera. A dobozszerű színpadkép az első felvonásban színtelennek tűnt, a katonai jelmezek nem követték a korabeli stílust (díszlet- és jelmeztervező: Izsák Lili). Tonio első felvonásbeli pulóverja viszont valóban figyelemfelkeltő volt. Az önfeláldozást, a kitartást, a szerelmet is hirdető opera zenei megvalósítása jócskán felülmúlta a látványt. Farkas Róbert karmesteri irányításával a Magyar Állami Operaház Zenekara nagyon jól játszott, az énekkar némi pontatlanságtól eltérően megfelelt az elvárásnak.
