Fazil Say ismét
a papiruszportal.hu archívumából [2015]
Szerző: Lehotka Ildikó
Fazil Say ismét koncertet adott nálunk, ezúttal a Zeneakadémián, február 23-án. Aki már látta-hallotta a török zongoraművészt, tudja, hogy nem sorolható az”átlagos” művészek közé, a konvenciókkal nem törődik, játéka viszont nagyszerű. Az MVM Koncertek – A zongora sorozatban nem először szerepel, ez alkalommal két zeneszerző darabjaiból játszott, saját műveket és Mozartot.
Say koncertjeire mindig megtelnek a koncerttermek, ez alkalommal a pódiumon is zsúfolásig voltak székek, a jegyek nagyon hamar elfogytak. Say megosztja a közönséget, vagy rajonganak érte, vagy a legkevésbé sem kedvelik, nem tudom, mennyire befolyásolja a közönséget a művész gesztikulációja, mimikája. Többször hallottam már Sayt, első alkalommal 2009-ben, akkor Beethoven c-moll zongoraversenyét játszotta, nagyszerűen, 2002-es szólóestjének már maga a programja is izgalmas volt, felejthetetlen koncertet adott a Művészetek Palotájában. Sokan vártuk újra Say koncertjét, magam inkább a Mozart-művekre voltam kíváncsi.
Az első rész Mozart két szonátájából állt, a c-mollt hallottuk először (KV. 457.), ezt követte a C-dúr (KV. 330.). A választás Mozart két arcát mutatta, a moll hangnemű, melyet a szerző 1784-ben komponált a c-moll fantáziával együtt, egyik bécsi tanítványának, Thérèse von Trattnernek ajánlotta. A 457-es szonáta a maga haragjával, súlyával éppen ellentétes a könnyed, vidám, szinte csevegő, és Say előadásában könnyed-vidám C-dúréval. Sötétség és fény jellemezte Say játékát, a két szonáta bár nem hivalkodott egyedi megoldásokkal, mégis gyönyörűen szólalt meg. A tempók jók voltak, a gyors tételekben nem hallottunk hajszoltságot, a dinamika mívesen hullámzott. Olvadékony hangon játszotta a két lassú tételt (A C-dúré közben egy iszonyatos robbanás volt, talán egy lámpa égett ki). Say játékában a hangsúlyok, a szólamok kiemelése mindig nagyszerű, ezúttal is rácsodálkozhattunk egy-egy izgalmas szakaszra, így a c-moll szonáta éneklő lassú tételében. Say zongorahangja rendkívül sokrétű, az egészen bársonyos, finom hangzástól a szikárig mindent hallottunk most is.
Ráadásként is egy Mozart-szonátát, illetve két tételt játszott Say, a 331-es jegyzékű, rendhagyó módon variációs tétellel nyitót. Számomra a darab I. tétele volt a legizgalmasabb a koncerten, érzésem szerint Say összetett játékmódjára, nem mindennapi érzésvilágára itt derült igazán fény (a két korábbi szonátában néminemű esetlegességeket vehettünk észre, hiányzó hangokat, egy helyen ismétlődött néhány hang, ezek nem befolyásolták a hangulati-érzelmi megjelenítést). A II. variáció szenzációs volt, itt Say már az egyedi megoldást, a különlegességet is vállalta, nevetésre ingerlő hangsúlyokkal, a IV. variációban is megszólalt egy-egy merész hangsúly. A tétel után rögtön az Alla turcát játszotta, szintén meglepőhangsúlyokkal. Hogy miért is volt roppant izgalmas ez a fajta felfogás? Hozzá van szokva a hallgató a hagyományos előadásokhoz, de ez a nagyon jól ismert darab is tele van eddig nem kiaknázott apró részletekkel, Say aláhúzta Mozart humorát.
Fazil Say nem egy alkalommal tekint ki a zene más területeire, dzsesszfesztiválokon szerepel, koncertjei ráadása gyakran improvizációkból áll, de érdekli a török népzene, a jelenkor zenéje is, maga is komponál filmzenét. A koncert második részében saját darabjait adta elő az 1970-ben született művész. Hallottam már műveket tőle, melyek liberális stíluskeveredéssel szólalnak meg, egy kis romantika, dzsessz, szívhez szóló, de nem tartalmas dallamok keverednek az improvizatív elemekkel. A koncerten felhangzó kompozíciók is ilyenek voltak – köztük egy szonáta, két ballada, mindegyik szinte azonos kifejezőeszközökkel, dallami-harmóniai vonásokkal. De Say megteheti, hogy saját műveit játssza egy félidőn keresztül, a közönség Say kirobbanó fortéit csodálhatta meg – a Mozart-szonátákban erre nem volt lehetőség.
Mozart: c-moll szonáta, K. 457, C-dúr szonáta, K. 330
Fazil Say: Zongoraszonáta „Gezi Park 2”, op. 52 (2014),
SES (Ballada), Nâzım (Ballada), Black Earth, Sait Faik (Ballada), Nietzsche és Wagner
