a papiruszportal.hu archívumából [2007]
Szerző: Lehotka Ildikó
A Liszt Ferenc Kamarazenekar december 5-i, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben megrendezett koncertjére igen sokan voltak kíváncsiak. Hogy ez a zenekarnak, a művészallűröket kiválóan felsorakoztató ismert csellistának, Steven Isserlisnek köszönhető, vagy az előadott műveknek, nem tudom. A műsor az egészen könnyed daraboktól a zeneszerzés-technikailag bonyolult és érzelmi töltetükben is nehezebben megfogható műveket tartalmazott Schuberttől Schumannon és Dubrovayn át Beethovenig.
A műsorszámok felfűzése furcsának hatott, Schubert német táncai után Schumann Csellóversenye hangzott el, eddig rendben van. Szünet után Dubrovay László Vonósszimfóniáját hallhattuk, majd visszakanyarodtunk az időben, és a már-már (az angolszász területen egyértelműen) romantikusnak ható Nagy fúgát játszotta a kamarazenekar (a rendkívül pontatlan helyesírással és egyéb hibákkal megáldott kísérőfüzetben tájékozódhattunk a darabokról). Esetünkben Schubert D 89-es német táncaival nyitottak. Schubert viszonylag sok apró művet is írt, ezeknek a kottája jobban fogyott akkoriban, technikailag nem voltak nehezek. A Liszt Ferenc Kamarazenekar kevésbé hangulatos játéka nem győzött meg. Hosszúnak, már-már mondanivaló nélkülinek tűnt a táncfüzér, sokkal több vidámságot, karakterbeli poénokat tartalmaznak a darabok. Az első kettő lezárása a zenészek jóvoltából tetszőleges volt, a nyitó tánc helyenként hamis hangokat tartalmazott. Az utolsó – szerencsénkre – már a maga pompájában szólt.
Schumann Csellóversenye (Op. 129.) nem tartozik a kedvenc koncertdarabok közé, sem a közönség, sem a szólisták körében. Schumann nem igazán ismerte a csellójáték nehézségeit, a mű bővelkedik szinte játszhatatlan részekben, dallamvilága sem rögződik az emlékezetben. Steven Isserlis sem a csellóverseny zenei részeit emelte ki, inkább a látványt erősítette. Előadásában az első tétel méla unalommá vált, az expozíció futamait csak jelzésértékkel játszotta, magyarul csak zörögtette, szerencsére a visszatérésben már hallottuk a hangokat is. A lassú tétel szépen szólt, a harmadik valamit mutatott abból, hogy miért is keresett művész Isserlis. A ráadás a Stradivari cselló gyönyörű hangját csillogtatta meg, bensőséges előadást hallottunk, csodálatos pianókat. Talán egy másik versenyműben Isserlis előadói képessége jobban felszínre juthatott volna. A külsőségeknek viszont bőven adózott az angol csellista. Csigákba omló, hosszú haját rendkívül plasztikusan rázta, ide-oda hajladozott hangszerével együtt, szeme az égre vetve, néminemű vezénylés mellett stb. Bal keze csuklója viszont rendkívül laza, technikája bombabiztos, a hangok tisztaságával sem volt baj. A zenekar nem igazán érezte otthon magát, pláne karmester nélkül.
Szünet után Dubrovay László Vonósszimfóniáját hallhattuk, melyet a zeneszerző Bartók születésének 125. évfordulójára írt. Dubrovay bőven utalt a bartóki formákra, hangzás- és érzelemvilágra. A rendkívül kompakt mű a vonós hangszerek lehetőségeit abszolút módon kihasználta, hallottunk nagy erejű tömböket, kiáltó ellentéteket, csellószólókat, üveghangok sorozatát. Az ember úgy gondolná, hogy Penderecki Hirosimája után nincs új a vonószenében, de Dubrovay a szép hangzást ötvözte a szinte sokkolókkal. A Liszt Ferenc Kamarazenekar rendkívül szuggesztíven játszotta a rendkívül szuggesztív szimfóniát. A formai elemek elkülönítése a második tételben nagyszerű volt a csellószólókkal, a harmadik tétel szordinált hegedűhangzása, a népdal-intonáció, a talpas pizzicatók néhol Bartók vonósnégyeseinek megoldásaival álltak párhuzamban. A végig intenzív, de érzékeny hangzáskép a zenekar elementáris tudását igazolta, mintha egy erre szakosodott együttest hallottunk volna. Nekem revelációként hatott a mű, remélhetőleg többször halljuk a közeljövőben (is). Gazda Péter vezényelte, precízen, ám értően, nem kis feladat egy ilyen horderejű szimfóniát mederben tartani, úgy, hogy a formai, ritmikai elemek, a hangzáskép kiteljesedhessen.
Zárásként Beethoven Nagy fúgáját játszotta a zenekar. Az eredetileg vonósnégyesre komponált darab szétfeszítette a műfaj kereteit, ezért önálló művé vált. Általában nem szerencsés egy kompozíciót más hangszereléssel, bővített együttessel előadni, hiszen nem ez a zeneszerző elképzelése, persze ritka kivételek vannak. A Nagy fúga ebből a szempontból is kivétel. Indokolt sok esetben az erőteljesebb hangzás, különösen a fúgaszerkesztéseknél, máshol viszont a szólóhangszerek intimitása a fontosabb. A zenekar több-kevesebb pontatlansággal, széteséssel ugyan, de szinte végig fenntartotta a feszültséget, ami a darab a lényege. A mű közepénél a csellók határozott, drámai témabemutatása a zenekari változat létjogosultságát erősítette meg. Ami érdekes, a Dubrovay-kompozíció után igazoltnak tűnt a Nagy fúga megszólaltatása, az érzelmi töltetet, tömör hangzást tekintve/hallva. A koncert második része nagyszerű volt. Ráadásként még egy fúga szólt, a Kunst der Fuge, Bach műve, szintén kidolgozottan.
Művészetek Palotája, 2007. december 5.
Schubert: Német táncok D 89.
Schumann: a-moll gordonkaverseny Op. 129.
Steven Isserlis – cselló
Dubrovay: Vonósszimfónia
Vezényelt: Gazda Péter
Beethoven: Nagy fúga Op. 133.
