a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: szabói
A világhírű tenort, a szicíliai-francia Roberto Alagnát köszönthette az igen népes közönség a Művészetek Palotájában. A több díjat nyert, számos kitüntetést kapott Alagna karrierje robbanásszerűen indult, a vezető operaházak kedvelt meghívottja. Nem áll messze tőle a könnyebb műfaj sem, fiatalon szórakozóhelyeken énekelt, gitározni tanult. Második feleségével (az első agytumorban meghalt), Anghela Gheorghiuval több lemezen, előadásokon énekel. Alagna a március 28-i koncertet a 150 éve született Puccini áriáiból válogatta.
A művész viszonylag későn tudatta az áriákat, melyeket a koncertre szánt, a jegyek már bőven elkeltek addigra. Meglepődve láttam, hogy szinte alig énekel, hét áriát ígért, ami gyakorlatilag még félórányi éneklésnek sem felel meg. Annál bővebb volt a MÁV Zenekar összekötő, felspannoló szerepe, gyakorlatilag a hátukon vitték az előadást.
Élénken él bennem Thomas Hampson és Kiri Te Kanawa koncertje. Hampson rettenetesen nehéz műsorral jött, Kiri Te Kanawa ugyan leszálló ágban van, mégis felejthetetlenné tette sugárzó egyénisége – nem egyénieskedése – koncertjét. Roberto Alagna más okból lesz felejthetetlen, ő a hírnevére építve (nem) énekelt. A körítés annál inkább jellemezte a koncertet. Sokan rengeteg pénzt fizettek azért, hogy meghallgassák, akik talán még nem is voltak koncerten. A mellettem ülő hölgy eszegette a tökmagos perecét, hangosan értekezett szomszédjával közben, a mobilja csörgött, a Nessun Dormát pedig jóvoltából sztereóban hallgattam. Cirkuszt a népnek – volt a kimondatlan jelszó, a ráadásszámok és a körítés fényesen mutatta, ebben fogékony partner volt Eugene Kohn, a karmester.
A MÁV Zenekar derekasan állta a sarat, bár a nyitó Capriccio sinfonico még lötyögött, pontatlan belépések tarkították a vérszegény, invenció nélküli elgondolással játszatott művet.
Alagna hangjára nem lehet panasz, kellemes, szép színű, kulturált, de nem biztos, hogy azonnal felismeri az ember. Hangfaja miatt azonban becsben tartják, a magasságokat megbízhatóan énekli, zenei megformálás tekintetében is elfogadható. De semmi több. Talán ha több áriát énekelt volna, jobban megismerhettük volna rejtett tartalékait, hiába, az élő koncertnek van egyfajta varázsa, ott nincs javítás, mint egy lemezfelvételen. Egy szó mint száz, a rendkívül megnyerő külsejű Alagna a jobb, de átlagos tenorok közül való, ám nem a legjobb. Néha modorosnak, egysíkúnak hatott a hangokra való késleltetett felugrás, egyszer-egyszer rendben is van, de hogy minden záróhangot úgy közelítsen meg, az kevésbé. Az első felvonásbeli Des Grieux-ária karakterét különösen jól kapta el, a Tosca Levéláriájában a felfelé haladó, zárás előtti négy hangot rácsúszásokkal oldotta meg. És egy szó a Müpa akusztikájáról: a harmadik emeleten ültem, de a hangzás tökéletes volt, a látvány egy tériszonyosnak viszont félelmetes, be lehetett látni a hangvetőbe.
Eugene Kohn 1900-as évekbeli ripacskodással vezényelte a becsületesen helytálló zenekart, illetve a zenekar irányította Kohnt. Látványos beintések (sokszor rossz helyre, rossz időben), ökölrázás teljesen jelentéktelen helyeken, óriási vehemenciával jelzett pianók (pl. Zümmögőkórus, A Tosca III. felvonásának bevezető zenéje rendkívül szép csellószólója és -állása) tarkították az egyébként üres, de eladható vezénylést, ami az Alagnának és a gyerekkarnak való utasításokat (melyeket az énekes és a kórus nem láthatott, lévén háttal álltak a dirigensnek) színesítette. Hol színpadias, hol taktírozás nélküli dirigálást mutatott Kohn, a karmesteri pulpitus minden szegletét bejárva.
A zenekar állta a sarat, kihozták a legjobbat a karmesterből, a zenekari művek közül a Manon Lescaut Intermezzója emelkedett ki. Az operaház gyermekkórusa csengő hangon énekelt, külön dicséretet érdemel Gerlei András, akivel Kohn színpadiasan kezet is fogott. A Magyar Állami Operaház Kórusa is emelte a koncert fényét, különösen a Nessun Dorma ária utáni kórusrészlet frenetikusan szólt, hangerővel, színnel, érzelemmel. Számomra az volt a fénypont.
Színészi elemekben bővelkedett az este, Alagna levette a zakóját, a hölgyrajongótól térden állva vette el a virágot, lement a közönség közé. Udvarolt a hegedűs hölgyeknek, a ráadásnál felült a csukott zongorára, integetett, mint Pokrivtsák Mónika és hasonló sztárok a tévében. Eugene Kohn a gyerekkart viccesen, ám kizavarta a színpadról, odafutott a gondosan kihozott zongorához, hogy fantasztikus kísérői képességeit is megmutathassa. A szűkszavú brosúra említi, hogy Callast is kísérte, Pavarottival, Franco Corellivel, Tebaldival, Marton Évával egyetemben.
A hivatalos műsor nem az éneklésről szólt, a ráadások körítése pedig sok volt. Lehet, hogy egy új előadói stílus felé menetelünk? Nem erre számítottam.
Művészetek Palotája, 2008. március 28.
Comment on “Showtime – Roberto Alagna, MÁV Szimfonikus Zenekar, Eugene Kohn”