Szerző: Lehotka Ildikó
Fotó: Zentai Lázár
A Budapesti Fesztiválzenekar francia darabokat tolmácsolt február 10-11-12-i koncertjein. A 19-20. század fordulójának két kiemelkedő zeneszerzője, Ravel és Saint-Saëns művészete állt a középpontban. A francia műveket bemutató koncert karmestere és zongoraszólistája – Louis Langrée és Jean-Efflam Bavouzet szintén francia volt. Magam az első koncertet hallgattam.
A macskakedvelő és japánkertjét gondozó Maurice Ravel zenéjét kezdetben Debussy művészete inspirálta, de hamar rátalált egyéni hangjára. (Debussy elismerően szólt Ravel 1902-es G-dúr vonósnégyeséről.) Az 1875-ben született komponista-zongorista-zenekritikus-karmester Fauré tanítványa volt, 1901-ben a neves Római-díjért szállt versenybe, de csak a második helyet szerezte meg. Rossznyelvek szerint a Francia Becsületrendet is ezért utasította vissza. Ravel hangszerelési művészete bravúros – az elsők közt tartják számon Muszorgszkij Hovanscsinájának áthangszerelését, ezt követte az orosz szerző zongorára írt Egy kiállítás képei ciklusának zseniális hangszerelése. Ravel életművét áthatják a spanyol folklór jellegzetességei (például Spanyol rapszódia; Bolero). Szintén hatott Ravelra a barokk korszakban tevékenykedő clavecinisták művészete: a Le tombeau de Couperin című szvitje szólózongorára készült, majd néhányat meghangszerelt a szerző. Ravel 1937-ben halt meg, egyhetes kóma után. Agyát egy nem tisztázott kór támadta meg, amelyet teljes szellemi leépülés követett.
Ravel és az 1835-ben született Camille Saint-Saëns művészetének egyik közös pontja Fauré. Míg Fauré Ravel a tanára volt, addig Saint-Saëns Faurénál tanulhatott. A kis Camille-t csodagyermekként tartották számon, már hétévesen komponált, majd 11 évesen koncertet adott. 13 éves korában a Conservatoire növendékévé válhatott. Saint-Saëns nem csak zeneszerzőként, de karmesterként, valamint orgona- és zongoraművészként is tevékenykedett. Orgonista pályafutását hamar feladta a zeneszerzés kedvéért. Ma már elmondhatjuk, hogy termékeny zeneszerző volt, nem mellesleg a lepkéket tanulmányozta. Bár az új zene híve volt, de nem követte az újításokat. Legismertebb kompozíciója Az állatok farsangja, a két zongorát is tartalmazó zoológiai fantázia. Saint-Saëns megkapta a Francia Becsületrendet. 1921-ben Algírban hunyt el.
A Fesztiválzenekar előadásában elsőként Ravel Lúdanyó meséi című szvit hangzott el. Az eredetileg négykezes zongoradarab zenekari átirata pompásan mutatja Ravel hangszerelői vénáját. A Charles Perrault, Comtesse d’Aulnoy és Jeanne-Marie Leprince de Beaumont meséit zenébe ültető Ravel fantasztikus színhatásokat írt elő. A hallható rácsodálkozik a színkavalkádra, a finom hangzásra (például A tündérkert tételben), a tételeket hallgatva minden alkalommal felfedezünk valamilyen hangszerelési megoldásra. Meséket hallottunk gyermeki örömmel, meseszép előadásban.
A szünet előtt szólalt meg Ravel D-dúr, 1. zongoraversenye, amelyben a szólista csak a bal kezét használja. A darab két nagy részre tagolódik, és ahogy Lisztnél, úgy Ravelnál is a tételek egymásból bomlanak ki. A mű 1931-ben készült el, a másik, G-dúr kétkezes zongoraverseny társaságában. E két művet tartják Ravel utolsó legjelentősebb műveinek. A D alaphangú versenymű Paul Wittgenstein felkérésére íródott, a művész az I. világháborúban elvesztette jobb karját. Több zeneszerzőtől is rendelt bal kézre komponált darabot, például Brittentől, Hindemithtől, Korngoldtól, Prokofjevtől; a legismertebb mű azonban Ravelé lett. Érdekes módon nem Wittgenstein mutatta be a versenyművet. Több szakaszt átírt a bécsi születésű, de élete utolsó szakaszát az Egyesült Államokban töltő művész, és Ravel nem egyezett bele a változtatásokba.
A versenymű szólistája Jean-Efflam Bazouvet volt. Rendkívül karakterisztikusan játszott, híven tolmácsolva a szerző által megálmodott – helyenként a dzsessz felé is kitérő, máshol a komor – világot.
Saint-Saëns 3., c-moll orgonaszimfóniája az utolsó a szimfóniák sorában. A művet Liszt Ferenc emlékének dedikálta a szerző, és számos olyan zeneszerzői megoldást látunk, amely Liszt stílusjegyeit tartalmazza. A téma-transzformáció, az összesen négy szakaszos darab két tételbe történő sűrítése Lisztre is jellemző volt. Az orgona mellett zongoraszólamot is tartalmazó mű 1886-ban került bemutatásra Londonban.
A Budapesti Fesztiválzenekar izzó hévvel, szenvedéllyel tolmácsolta a darabot, csodálatos hangszerszólókat hallottunk és elképesztő dinamikai megoldásokat. Az együttest az este folyamán Lous Langrée irányította, aki biztos kézzel és tudással vezényelt. Elképesztően szép hangszínek, zenei finomságok, dallam- és formaívek szólaltak meg a keze alatt. Kivételes estét élvezhettünk.
