Pappano és a Londoni Szimfonikus Zenekar koncertje a Müpában
Szerző: Lehotka Ildikó, 2025. október 5.
Fotók: MÜPA, Facebook
A zene világnapján nem kisebb karmester, mint Sir Antonio Pappano vezényelte a Londoni Szimfonikus Zenekart a Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. A koncertterem zsúfolásig megtelt, a kórusülésen és földszinten elhelyezett pótszékeken is ültek. A műsorválasztás egyedinek bizonyult: két szovjet-orosz mű és Beethoven 5., c-moll (Sors) szimfóniája szólalt meg.
A nyitó darab Sosztakovics 9., Esz-dúr szimfóniája (Op. 70) volt. Bár Sosztakovics zenéje a szocialista időkben itthon nem számított a legkedveltebbek közé – ahogy a szovjet filmek sem –, mára elnyerte helyét a koncerttermekben. A hallgatóság szerencséjére. Sosztakovics művei napjainkban többször hallhatók, a koncerten az a darab szólalt meg, amely a Leningrádi melléknevű 7., és a Sztálingrádi 8. szimfónia után keletkezett. A két melléknév alapján úgy vélték a korabeli szovjet újságírók, hogy a 9. szimfónia a Szovjetunió győzelmét jelezné. A mű, amelyről azt vélték – maga Sosztakovics is így gondolta a mű megírását tervezve, hogy énekes szólisták és kórus is szerepet kap –, mindenféle melléknév nélkül jelent meg. Ráadásul a mindössze 25 nap alatt megírt szimfónia alaphangulata könnyed, apparátusa visszafogott. Pappano és a Londoni Szimfonikus Zenekar tolmácsolásában remek előadást hallottunk. A (leginkább prokofjevi megoldású) humor, a vaskos részek, a fantasztikus modulációk Pappano értelmezésében vérbeli zenei megoldásokkal haladtak előre. Az öttételes mű nyitó tételének piccoloszólója, a harsona kéthangos motívuma pergődob kíséretében, a modulációknak köszönhető karikírozott dallam, vagy a hegedűk vég nélkül ismételt hangja mind a humort jelzi. Szépek voltak a hangszerszólók, a fuvola és klarinét. Döbbenetes volt a 4. tétel rezes unisonója, az utolsó tétel záró Allegro szakasza a karikírozott indulóval.
Hangulatában egészen más mű Prokofjev 2, g-moll zongoraversenye (Op. 16). A Maximilian Schmidthof emlékére írt versenymű – ahogyan Sosztakovics szimfóniája – nem aratott sikert. Mivel a partitúra elégett, Prokofjev újra írta a művet, ennek ellenére a szerző zongoraversenyei között ezt játsszák a legkevesebbszer. A zenei anyag hangulata komor, leginkább a háborús (zongora) szonáták karaktereit előlegezi meg. Nehéz megfogni a művet mind a zenekar, mind a zongorista részéről. A dél-koreai zongoraművész, Seong-Jin Cho érezhetően nem tudott mit kezdeni az anyaggal. Hallottunk fortét, fortét és fortét, esetenként kevéssé dübörgőt. A ráadásban megmutatta, hogy tud pianót is játszani, de a Chopin darab zenei finomságait nem élvezhette a közönség. A zenekar nagyon jól tolmácsolta a darabot, a karakterek között tudtak különbséget tenni, dinamikai szempontból is előhozta Pappano a legjobbat. Két 20. századi mű nem biztos, hogy megfogja a közönséget, azonban szünet után Beethoven 5., c-moll (Sors)szimfóniájának hangjai töltötték be a termet. A mű ismert és népszerű, olyannyira, hogy az idők folyamán rengeteg máz – és nem csak pozitív – rakódott rá. Ott van a nyitó négyhangos dallam, ami egy hanggal lejjebb megismétlődik: ezt hősiesen, kinyilatkoztatva szólaltatják meg általában. A művet túlságosan súlyosan szokták játszani, holott nem feltétlenül az. Pappano éppen csak hősiesre vette a nyitó karaktert, majd a motívumból kinyíló zenei anyagot. Frissen szólalt meg a mű, rengeteg csodás pillanattal. A dallamok átadása zökkenőmentes volt az egyes hangszerek, hangszercsoportok között, szép volt az Andante con moto éneklése. A Scherzo indítása is egyedi volt, az attacca átmenet parádés. A talán legismertebb klasszikus zenei alkotás új értelmet nyert Pappano értelmezésében. A zenekar ebben a műben játszott a legjobban véleményem szerint, talán ők is élvezték Pappano új látásmódját. Ráadásnak Sibelius Arvid Järnefelt Kuolema című drámájához írt kísérőzene Valse triste tételét játszotta a zenekar – varázslatosan. Pappano a zenei élet egyik legnagyobb alakja, fényesen igazolódott a koncerten, hogy miért.
