„Bensőséges burokban”
a papiruszportal.hu archívumából [2012]
Szerző: szabói, Eszéki Erzsébet
Maxim Vengerov és a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje volt a Budapesti Tavaszi Fesztivál második napjának nagy eseménye. Vengerov ezúttal nemcsak karmesterként, hanem hegedűsként is a közönség elé állt, egy vállsérülés miatt sokáig nem hallhatta Stradivarijának csodálatos hangját a rajongótábor. A műsor csupa ismert műből állt, az érdekesség a két, két hangszerre írt darab volt.
Bensőséges burokban (Eszéki Erzsébet)
Sokat elárul egy híres, szerte a világon ünnepelt hegedűművészről, ha a próba szünetében, amikor kijön a folyosóra a zenekar tagjaival együtt és szemmel láthatóan máshol járnak a gondolatai, amikor meglát, hirtelen felderül az arca, odajön, és úgy üdvözöl, mint régi, kedves ismerőst. Pedig már hat éve annak, hogy beszélgettünk.
Igaz, akkor, a 2006-os Budapesti Tavaszi Fesztiválon adott koncertje előtt 45 perc lett a tízből, annyira belemerültünk a beszélgetésbe. Aztán 2010 decemberében, amikor Maxim Vengerov vezényelte a hivatalos átadó előtti első koncertet a pécsi Kodály Központban, ismét találkoztunk. De már az is közel másfél éve történt, ő meg azóta körbejárta a fél világot.
Vengerov a március 16-i próba után kedvesen fogadja a rá váró néhány újságírót. Angolul, oroszul, németül ad pár interjút, türelmesen, egymás után. Mi oroszul kezdünk beszélgetni, az anyanyelvén, aztán a németnél maradunk, németül is gördülékenyen és választékosan fogalmaz. Aztán ő maga invitál a másnapi, a koncert előtti próbára, a Művészetek Palotájába, azt mondja: menjünk csak, legalább lát egy-két ismerős arcot!
A koncert előtti főpróbán talán tucatnyian lehetünk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem hatalmas nézőterén, mi az ötödik sorban, középen, Vengerovval szemben. A széksorok letakarva, az egész kong az ürességtől. Hajszálpontosan kezdődik a próba, Vengerov hegedül, Özcan Ulucan brácsaművésszel játszik, aki az első tanítványa volt. Leállás nélkül játsszák végig Bach: d-moll concerto két hegedűre és Mozart Sinfonia concertante hegedűre, brácsára és zenekarra című művét.
Özcan Ulucan sokszor bizonytalan. Elfogódott, zavarban van a közös fellépéstől. Pedig Vengerov folyamatosan felé fordul, minden mozdulatával segíti őt, biztatja, mosolyog rá, végig derűs és kiegyensúlyozott. Nem valami arisztokratikus művész, nála nincs leereszkedő sztárallűr, nincs idegesség, kapkodás.
Az a minimum, hogy a próbán is végig kristálytisztán, a legnehezebb részeket is tökéletesen, valóban ördögi ügyességgel adja elő. Lenyűgözőek a dinamikai hangsúlyai, ellenpontozásai. Ahogy a csöndjei is. Pillanatok alatt ünnepet varázsol a próbából. Meghitt kamarajáték folyik a szemünk előtt, a hatalmas hangversenyteremben. Bensőséges, finom burokban ülünk, amelyet a muzsika és egy nagy művész varázsos egyénisége hoz létre három órára.
Sugárzik belőle a zene. Káprázatos a tudása, a virtuozitása, a zeneisége, de őt nem egyszerűen különleges zenei tehetséggel áldotta meg a sors. Hanem szívvel, egészen különös érzékenységgel is. Márpedig mi mástól kelhet életre a több száz évvel ezelőtt született zene, ha nem ettől?
Nyitó műként Bach d-moll kettős versenye (BWV 1043.) szólalt meg, Vengerov partnere, a török származású, Bulgáriában született Özcan Ulucan játszotta a felső szólamot.
Nehezen indult a mű, a hegedűsök tempója nem volt egységes, szerencsére hamar megtalálták az összhangot. A második tétel olyan gyönyörűen szólt, ahogy azt Bach megírta, egyetlen kifogásom a piano tartomány kihasználatlansága lehetett. Dinamikus zárótételt hallottunk, különös hangsúlyozással a szólóhegedűk részéről, a nyolc nyolcados egységek negyedik-negyedik hangját kissé megnyomták, ettől érdekessé vált az adott zenei anyag (bár kezdő hegedűsök küzdenek három kötött hang után a hangsúlyozással, a vonóhossz miatt).
Nagyon tetszett a két művész játéka, Özcan Ulucan a Largo ma non tanto tételben kiemelte a fontosabb mozgásokat, mikor a második szólam anyaga volt a magasabb tartományban. Hegedűhangja testesnek tűnt, nem olyan csordogálónak, mint Vengerové. Mindenesetre az együttjáték szép példáját hallhattunk tanár-diák tolmácsolásában.
Mozart Sinfonia concertantéja (KV. 364.) a klasszikus kor talán legsikerültebb két hangszerre és zenekarra írt darabja, rengeteg invencióval, játékossággal (ahogy Mozart versenyműveire ez jellemző), élvezet játszani és hallgatni. Így történt az a koncerten is. Vengerov – ahol tudott – vezényelt is, a zenekari bevezetőben jó határozott pizzicatókat kért, a dinamika remek volt. A zenekar legömbölyített motívumokkal tette a darabot kellemessé, a fúvósok; a két kürt, két oboa színezőereje igazán tetszett, az oboáké a II. tételben is kiemelkedett. A két szólista – Özcan Ulucan ezúttal brácsán játszott –, a kadencia hihetetlenül összehangoltan szólt. Érdemes még a lassú tétel kadenciáját és zárását kiemelni, a III. tétel remek karaktereit. Ráadásként Vengerov Ravel Tzigane-ját játszotta, perfekt technikával, a romantikus megoldások tárházával. Szívesen hallgattam volna a bolgár-török művész előadásában is valamit.
Mozart 551-es Köchel-jegyzékszámú Jupiter-szimfóniája, a zeneszerző utolsó e műfajban írt darabja a legszebb szimfóniák egyike. Az előadás mindig sok problémát vet fel, bár sok felvétel létezik belőle, sok zenekar játssza koncerten, az igazán jó, kiemelkedő előadás nagyon ritka. Vengerov elképzeléseivel nem volt kiemelkedő a szimfónia tolmácsolása, a művész most is a szépségre, szép hangzásra törekedett. A nyitótétel lassabb volt, éneklő, a feszültségteremtés kevésnek bizonyult: nagyobb cezúrát várt az ember a melléktéma előtt, később a kidolgozási részben és a visszatérésnél a főtéma előtt. A kidolgozási rész felelgetős szakasza nélkülözte a sűrűséget, a drámai hangzást, Vengerov a puszta szépség megmutatására törekedett. Gyönyörű volt viszont a lassú tétel, kitöltött hangokat hallottunk, csodás íveket, az apróbb hangok is énekeltek, nem összekapva, ledarálva szóltak. Szintén éneklő volt a Menüett, a megfelelő karakterek és azok különbségei nélkül, a zárótétel pezsgése viszont igazán jó volt, az imitáció is pergett.
Ráadásként a Meditáció szólt Massenet Thaisából, csordogáló, hihetetlen szépségű hanggal.
A Liszt Ferenc Kamarazenekar hangzása most is jó volt, zenélésük minden pillanatából érződött az öröm.
