a papiruszportal.hu archívumából [2008]
Szerző: szabói
Maurice Ravel egyike azoknak a zeneszerzőknek, akik többféle zenei hatást ötvöztek műveikben. Emmanuel Chabrier-től a dzsesszig rendkívül sok elemet bevont műveibe, mégsem érezzük zavarónak, jól ötvözte, emelte át stílusába Fauré, Debussy, Couperin, Chopin, Satie, Liszt néhány fordulatát, úgy, hogy az egyéni hang nem veszett el. Nem epigonként, hanem újítóként áll előttünk a zeneszerző, ez kitűnik a Warner Classics Impressions című lemezéből. Ravel a hangszerelés nagymestere, kitűnő színérzékkel hangszerelte saját és mások műveit.
Maurice Ravel is – életművét tekintve – csak kevesek számára ismert. Pedig a Bolero, a Lúdanyó meséi, a zongoraversenyek, a La Valse mellett jó, ha kamarazenéjével is megismerkedünk. Különösen nagy hatással voltak rá különféle népek zenéi. A spanyol-baszk befolyás egyértelmű (a lemezen az Habanera, de ilyen a Spanyol rapszódia, a Pavane egy infánsnő halálára, a Bolero), a cigányzenei hatás (Tzigane), a kelet zenéje (Seherezádé), az afroamerikai dzsessz (a lemezen a hegedű-zongora szonáta 2. tétele, a zongoraversenyek). A lemezen kamarazenei művei csendülnek föl, mindjárt kezdésként az Habanera. Bús-borongós a darab, a cselló gyönyörűen játszik, és nemcsak azért, mert Xavier Phillipsnek igen jó a hangszere: egy (használatra kapott) 1810-es Matteo Gofriller. Jóleső – szinte búskomorság, melankólia lengi be a darabot Emmanuel Strosser és Xavier Phillips előadásában. Kellemes rácsúszások, glissandók, a vibrato váltakozó intenzitása teszi hangulatossá a művet.
A Hegedű-zongora szonáta, melyet George Enescu és maga Ravel mutatott be, első tétele igen hosszúnak hat Jean-Marc Phillips-Varjabédian és Strosser előadásában, annak ellenére, hogy nagyszerű tételről van szó. Sajnos a könnyebben megfogható, Blues feliratúról ugyanez mondható el. Nincs varázsa a tételnek, a lábunk nem dobog önkéntelenül. Színtelen-szagtalan, ízetlen, csak letudott tételről van szó. A Perpetuum mobile tétel is hasonló sorsra jutott, hangulatmentesített. De nem ez az egyetlen, talán még megbocsátható hibája a szonáta előadásának: a hegedű hangja magtalan, szőrős, a vonó nem tapad kellően a húrokra, csúnya és esetleges frázisok, hangok halmazát hallottam.
A Hegedű-cselló szonáta valami elképesztően jó darab, nem lehet hallani, majd talán a hazai kortárs együttes tagjai felfigyelnek rá. A Debussynek ajánlott szonáta első tétele, az Allegro magyar népdalszerűsége számunkra a felfedezés. Szép, különleges a két hangszer hangja. A Très vif tétel magával ragadó, sodró lendületű, zenei közhelyekkel, a humor magas fokán: a pengetés egyfajta basszust ad, a hármashangzat-felbontások, lassú arpeggiók a kellő helyen szerepelnek a szonátában. A lassú tétel (Lent) a melankolikus gondolatokat teszi elénk újra, fájdalommal spékelve: a tétel közepe felé található tempó-, dallam- és érzelemsűrítés nagyszerű, mely szép lassan lecseng, jó értelemben keresve a helyét. A záró tétel (Vif, avec entrain) ismét a magyar népdalok tónusát villantja fel (Bartók hatását több tételben felfedezhetjük), humora újra lehengerlő, sejtelmes hangzások, pizzicatók, váratlan hangsúlyok fűszerezik a tételt. A hegedű részéről ritmikai fegyelmezetlenséget hallhatunk, már a fugato előtt is, a fugato nem elég feszes.
A csellista lehengerli a hegedűst, hiába testvérek, Jean-Marc nem tudja hozni a témákat, a feldobott zenei gondolatokat képtelen átvenni.
A posztumusz szonáta hegedűre és zongorára íródott, bár a kísérőfüzet mindkét esetben hegedű-cselló összeállítást ír. A füzetecskében egyébként az sem található meg, melyik felvételen ki játszik, tudom, hogy ez nem mindenkinek okoz gondot, de van, aki először hallgat ilyen zenét. A termékkísérőt igenis úgy kell elkészíteni, hogy minden adat rajta legyen.
Az attacca tételek formai, dallami szempontból, hangulatukban is Franck A-dúr szonátáját juttatják a hallgató eszébe. Nagyon szép dallamokat, érzelmes zenét hallhatunk, a tolmácsolásban oroszlánrésze van Emmanuel Strossernak, aki alaposan alátámasztja Jean-Marc Phillips-Varjabédian kissé iskolás teljesítményét. Hiányzik az egészséges hegedűhang, sok az esetlegesség, a zenei megvalósítás abszolút hiányt szenved. A Tziganéban a kép olyannyira javul – bár vannak még pontatlanságok, csúnya hangok, ritmikai döccenések –, hogy elgondolkodunk, vajon ugyanazt a hegedűst hallottuk-e. A Tzigane eleje és vége lehengerlő. A lemezt a lassú tempójú Kaddish zárja, dallama zeng, tornyosul, árad.
Ravel kamaraműveit érdemes tehát meghallgatni, gyönyörűségünkre válik.
Maurice Ravel:
Impressions
Emmanuel Strosser (zongora)
Jean-Marc Phillips-Varjabédian (hegedű)
Xavier Phillips (cselló)
Warner Classics, 2008
2564696906
