Hírlevél:   
  
align=center
border=0Fülvájó
Beharangozók, hírek
Életrajzok
Interjúk, riportok
Esszék, tanulmányok
Együttesek
Kritika
align=center
border=0Dübörgő
Beharangozók, ajánlók
Kritika
Együttesek
Interjúk, riportok
align=center
border=0Iskola a határon
Ottlik Géza
Esszék, élménybeszámolók
Olvas(s)atok, néz(z)etek
Interjúk, riportok
Hírek
irodalom_12_11_10_9
align=center
border=0Korboncnok
Kritika
Érdekességek
Interjúk, riportok
Életrajzok
Események
align=center
border=0Nyelvöltögető
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, események
Hírek, ajánlók
Nyelvében hal
align=center
border=0Nyitott könyv
Kritika
Életrajzok, mini biográfiák
Kiadók ajánlatából
Eladási listák, statisztikák
Interjúk, riportok
Hírek, események
align=center
border=0Színes papiruszok
Dekonstrukció
Eseménynaptár
Ajánló, hírek
Kalendárium
Más világ
Milyen lesz
Milyen volt
Kulturális hírek
align=center
border=0Tarsoly
Kritika
Esszék, tanulmányok
Interjúk, riportok
Előadások, események
align=center
border=0Vizuális kultúra
Film, fotó
Színház
Tánc
Képzőművészet
align=center
border=0Papiruszportál
Impresszum
Rólunk
Partnereink
Vendégkönyv
Támogatóink
Médiaajánlat
Letölthető bannereink


Polisz.hu online játék
buszbérlés, buszrendelés
fordítás, fordítóiroda
semen extender
Grafikai tervezés, egyedi programozás
tárhely és domain



Sportaréna: régi fényében tündökölt a Mélybíbor

Szerző: keszeghy
2007. november 7. 8.34

 MélybíborbanSokadszor lépett föl ugyan hazánkban a Deep Purple, de ez még ma is legalább tízezer embernek ünnep. A november 6-i koncert azért volt különleges, mert bár a klasszikus felállásból hiányzott John Lord és Ritchie Blackmore, újra láthattuk a legendás énekest, Ian Gillant. A Papp László Budapest Nyelvtörő Sportarénában mintegy háromnegyed ház volt kíváncsi a legutóbbi, emlékezetes Deep Purple-buli után a 2007-es turné magyar állomására. Az első számoknál nyugtázhattuk, a „fiúk” semmit sem bíztak a véletlenre: tuti anyaggal érkeztek.

 

Deep Purple-rajongóként ma is sokszor felteszem a lemezeiket (már nem bakelitet), és ha néha az agyonhallgatott cédéket konzervnek találom, el-eljárok Cry Free-koncertekre, a magyar klón kitűnően játssza a zenéjüket. Mindig eszembe jut, hogy amikor 83-ban először szakadtam ki Nyugatra, Münchenben csorgott a nyálunk a hanglemezboltban, nem tudtunk dönteni az óriási választék láttán (folyóméternyi Omega is volt), s a tíz album között (indiai és jugoszláv helyett német minőségben!) hoztam haza a Fireballt és a Machine Headet, majd föltettem a Tesla lemezjátszómra…

 

A Rapture of the Deep Tour 2007

 Bosszantó, hogy újabban képtelenség kiszámítani, mikor kezdődik/fejeződik be egy koncert. Vannak notórius pontosan kezdő bandák, pl. a Rammstein (mellesleg ma Apocalyptica a PeCsában), előfordul, hogy órákat késik egy ezt magának megengedő zenekar (Guns n’ Roses), és sokszor eltérő időpontok olvashatók a koncertszervező és a fellépőhely honlapján. Ezúttal a jegyen 19.30 szerepelt, kedvcsinálóról szó sem volt, a neccen 20.00, a Hard előzenekarral, a bejáratnál az őrök pedig nyolckor azt mondták, a Kalapács kezdett fél órával korábban.
Mindenesetre jól megérdemelt sörünket (450) hörpölgetve negyed kilenckor már nem láttunk senkit zenélni a színpadon, de az alig hallható hangosbemondó többször bemondta, hogy az előadás hamarosan kezdődik. Először az egyik szemközti szektorban helyezkedtünk el, hogy legyen rálátásunk a színpadra, illetve a közönségre. Bár nem vizslattuk a  közönséget, számos zenészt láttunk Takács Tamástól Nagy Feróig. Hatalmas ováció fogadta a sokaknak máig etalonnak számító régi motorosokat: Ian Gillant, Roger Glovert, Ian Paice-t, valamint az „új” Don Airey billentyűst és Steve Morse-t (gitár). Az együttes hírnevéhez képest szolid fények, egy-egy kivetítő oldalt, némi füst a színpad felett. Már az első szám után kiderült, hogy ez a hangerő nem az igazi, egy Deep Purple döngöljön bele a betonba, rekortánba, ragasszon oda a székhez, legyen a pacemakerem stb.
Gyorsan lementünk a küzdőtérre, s viszonylag jó helyen most már nemcsak a zenével (klasszikusokkal kezdtek), hanem a hangerővel is elégedettek lehettünk. A két kivetítőn persze az is követhette az eseményeket, aki nem bírja a dübörgést, vagy rossz helyen ült. A közönség vegyes, zömmel középkorú, de fekvő rockerbe, idősebb, konszolidált nénibe, jól szituált házaspárba és bombázó tizenévesbe is belebotlottunk.
 A három ikon profi előadó is egyben. Gillan régebben annyit csodált hangjával jól takarékoskodott, nem forszírozta a ma már számára kiénekelhetetlen hangokat, keveset mozgott, s a szólórészeknél, melyek blokkokba fogták a zeneszámokat, a dob mellett ült hátul, takarásban, pihent. Még mindig nagyon jó a hangja, több énekes megirigyelhetné, de már nem tudná úgy elénekelni a Jézus Krisztus szupersztárt, mint hajdanán, s elmaradtak a gitárral felelgetős duettek is, amiket Blackmore-ral tökélyre fejlesztettek. Ő azonban ma is bármikor megénekelteti bármely közönségét, az arénában ezt a Füst a víz felett című számnál tette meg.
Ian Paice a megszokott hátsó fronton (nem úgy, mint harcostársa, Carl Palmer
), mint mindig, ezúttal is pontosan, ha kellett, alig hallhatóan simogatta, máskor a kezünkben tartott söröspoharat is megremegtetve püfölte a bőröket. Titkon dobszólót is vártam tőle, valami hasonlót, mint amit az egyik japán koncerten virított (Made in Japan, 1972. augusztus 16.), de ez most elmaradt.
 A háttérben üldögélő GillanRoger Glover a sok dudás mellett a tőle megszokott megbízható háttérteljesítményt nyújtotta, sőt egy szólót is varázsolt. S bár ő sem rohangált fel-alá a színpadon, a Come Onban azért megmutatta, ha kell, némi rockos együttmozgásra ő is képes a gitárossal.
A háttérben bűvölte az őt körbevevő billentyűs hangszereket Don Airey, a kivetítőn felülről láthattuk, hogyan játssza nagyszerűen például a kedvencemet, a Lazyt – és mást is, egészen a népszerű klasszikus zenei darabokig vagy a Montyig. Méltó utóda Lordnak.
 Utoljára hagytam Steve Morse-t, akit még nem láttam. A fiatal gitáros pontosan hozta a kötelezőket, s nagyon jó benyomást keltett, mestere hangszerének. Tőle hallhattuk a legtöbb szólót, improvizációt, zenei humort, például egyik szólójában megidézett az egy AC/DC-slágert is.
Láthatóan élvezték a koncertet, s ez nemcsak a Gillan által többször elismételt, közhelyes, „szuper, fantasztikus” jelzőkben merült ki, hanem a biccentésekben, egymásra nevetésben is, vagy abban, hogy a jól bevésett futamokat néha igencsak kicifrázták. Kihagyhatatlan számok sora, Woman from Tokyo, Highway Star stb.; Perfect Strangers az 1984-es, újbóli összeállás utáni lemezről: nagyon jól felépített, tutira menő és a szólókkal a zenészeknek pihenést is biztosító műsort állítottak össze úgy, hogy a közönség egy pillanatra sem unatkozott. A másfél órás sziporkázás végén ráadásként jöhetett a zenekar hőskorából a Hush és a Black Night, amire a mögöttünk álló Nagy Feró is táncra perdült. Hát ez nem fekete éjszaka volt! A 38 éve létező Deep Purple most is elkápráztatta a nagyérdeműt, a jelen hangmintáira, mixelési divatjára és egyéb műzenékre fittyet hányva majd tízezer embernek szereztek egy valódi élő zenés estét.

 
 Fergeteges Deep Purple-koncert volt!


Oldaltérkép